Kék Egyenlőség

Milyen hatással van a digitalizáció a pszichére? Művészet-e a számítógépes játék? Hogyan és miért legyünk radikálisan archaikusak? Hogyan határozza meg a kortárs irodalom a társadalmi énkonstrukciót? Czabán Samu Kőszeghy Ferenc kritikai digitális bölcsészettel foglalkozó irodalomtudóssal beszélget.

A digitális forradalom nemcsak átalakította a világot, de össze is olvasztotta az online és offline életet. Már nem analóg világban élünk – egyfolytában kint és bent vagyunk a digitalitásban. De milyen hatással van a digitalizáció a pszichére? Művészet-e a számítógépes játék? Hogyan és miért legyünk radikálisan archaikusak? És hogyan határozza meg a kortárs irodalom a társadalmi énkonstrukciót? Ezekről és hasonló kérdésekről beszélget Czabán Samu Kőszeghy Ferenc kritikai digitális bölcsészettel foglalkozó irodalomtudóssal.

A beszélgetés során a digitalizáció átfogó társadalmi, irodalmi és pszichológiai hatásairól beszélgettünk. A fentieken túl Kőszeghy azt is bemutatja, milyen új társadalmi problémákat és egyenlőtlenségeket hozott a digitalizáció. Hogyan működik a megfigyelési kapitalizmus, és milyen hatással van a mindennapi viselkedésünkre? Tényleg annyira meghatározó a digitalizáció, hogy már a kapitalizmus egy új formáját jelenti?

Közben a számítógépes játékok egyre fontosabb szerepet töltenek be a fiatalok életében. Miközben a pszichológia gyakran kritizálja és patologizálja ezt, játékfüggőségről beszélve, a számítógépes játék művészeti ágként is felfogható. Bár eszképizmusra, vagyis a valóságtól való menekülésre is alkalmas, Kőszeghy felhívja a figyelmet arra, hogy ez minden művészeti forma sajátja.

Kőszeghy Ferenc irodalomtudósként különös figyelmet szentel annak, hogy az irodalom miképpen alakítja a szelfet. Az irodalom ugyanis narratív kereteket ad ahhoz, hogy az emberek meg tudják élni magukat, rendszerezni tudják az élményeiket. Az irodalom sokszor követi, megmutatja a társas valóságot, de adott esetben ellenajánlatot is tud tenni. Kőszeghy a beszélgetés során konkrét műveken keresztül mutatja be ezt az interaktív viszonyt az énünk és a művészet között.

Czabán Samu beszélget Somogyi Zsófia tanárral, mentálhigiénés szakemberrel és személyközpontú tanácsadóval arról, hogy hogyan lehetünk jelen a legjobban a kamaszok életében. A beszélgetés során kiderül, hogy a jelenlét milyen kritikus szerepet tölt be a kamaszok fejlődésében, és hogyan lehetünk nyitottak a valóságukra.

A tanárok nem pszichológusok, de joggal várható el tőlük a kíváncsiság, a megszólíthatóság és a nyitottság a kamaszok felé. A kamaszok ma nyitottabbak saját belső élményeikre, és kritikusabbak is az iskolai tudással szemben, amihez alkalmazkodni kell. Emellett fontos lenne időt adni a kamaszoknak arra, hogy ábrándozhassanak, szerelmesek vagy épp lusták lehessenek. Ahogyan arra is szükség lenne, hogy a tanárok szabadon dönthessék el, milyen tudást tekintenek fontosnak.

A beszélgetésben azt is megvitatjuk, hogy hogyan lehetünk személyközpontúak a tanításban és a tanácsadásban, miképpen kerülhetjük el a hatalmi játszmákat, és hogyan lehetünk segítők, miközben tiszteletben tartjuk a kamaszok egyéni igényeit és tapasztalatait. A beszélgetés során fontos témák merülnek fel, például hogy hogyan mozoghatunk otthonosak az offline és online világban egyaránt, és hogyan alkalmazkodhatunk a kamaszok generációjának sajátosságaihoz az oktatásban.

Somogyi Zsófia hangsúlyozza, hogy a folyamatközpontúság és a párbeszéd alapvető fontosságú a kamaszokkal való kapcsolat kialakításában és fenntartásában. Az előzetes tudásokat háttérbe kell szorítani, és figyelemmel kell lenni arra, hogy minden kamasznak más és más igényei, élményei vannak. Csak így lehetünk képesek valóban megérteni és támogatni őket az élet különböző területein. A beszélgetésben arra is kitérünk, hogy az oktatásnak és a tanításnak alkalmazkodnia kell a kamaszok változatos igényeihez és tanulási stílusaihoz. Ugyanakkor Zsófia tanárként hisz abban, hogy van értéke annak is, ha mélyebben bele tudunk merülni egy-egy tevékenységbe, és hosszabb ideig figyelünk rá.

Fontos lenne, hogy a tanároknak több szabadságuk legyen eldönteni, hogy mi fontos számunkra abból a tudásanyagból, aminek a birtokosai. A tanároknak és a diákoknak is nagyobb szabadságot kellene biztosítani abban, hogy milyen tartalma legyen az oktatásnak. A mai tananyag mennyiséget ugyanis lehetetlen mélységében feldolgozni.

A podcast értékes gondolatokat és tapasztalatokat kínál mind a tanároknak, mind a szülőknek, akik szeretnék megérteni és támogatni a kamaszok fejlődését és jelenlétét az életben.

Az Új Egyenlőség és a Friedrich Ebert Stiftung „Észlelések és valóság” című sorozatának 2023. októberi pódiumbeszélgetésén a résztvevők arra keresték a választ, hogy mennyire árt a pszichének, ha az elvárások nyomást gyakorolnak azokra az emberekre, akik egy átláthatatlan társadalomban élnek és nem állnak rendelkezésükre a megfelelő erőforrások a változtatáshoz.

András Felícia felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológussal és Czabán Samu jogásszal, viselkedéselemzővel, az ELTE ÁJK dokturanduszával, az Új Egyenlőség kritikai pszichológiai rovatának társszerkesztőjével Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője beszélgetett.

A poliamória olyan intim érzelmi viszonyt jelent, amelyben kettőnél több fél vesz részt őszinte és átlátható módon, ebből adódóan a nem monogám kapcsolatok etikus formái közé tartozik (szemben például a megcsalással). Az ilyen hálózatszerű szerelmi viszonyok számos kérdést felvetnek, ezek közül leginkább az érzelmi és a pszichológiai dimenziót jártuk körül Havadtői Emese filozófussal és Lászlóffy Julianna pszichológussal. Bár még mindig a monogám párkapcsolat számít normának, egyre elfogadottabbakká válnak az alternatív együttélési formák. Az élethosszig tartó monogámia Európában ma már ritkaságnak számít, a legtöbb ember a szeriális monogámia mellett teszi le a garast, amely egyszerre egy monogám kapcsolatot jelent, viszont ezt a kapcsolatot felbomlása esetén újabb és újabb monogám kapcsolatok követhetik az ember életében.

A poliamória képviselői abból indulnak ki, hogy lehetséges egyidejűleg több embert is szeretni, és ehhez egy etikus nem monogám kapcsolódási formát társítani. Ezek a kettőnél több ember részvételére épülő kapcsolatok azonban leginkább csak az őszinteségre és az átláthatóságra alapozva lehetnek képesek működni. Viszont amennyiben az összes érintett kimondott vagy hallgatólagos beleegyezésével köttetnek, kiküszöbölhető a megcsalás. Fontos azonban tudni, hogy a poliamor kapcsolatokban csak azok tudnak sérülés nélkül részt venni, akik tisztában vannak önmagukkal, ahogyan az sem rendkívüli, hogy valaki az élete egy bizonyos szakaszában poliamor, egy másik szakaszában pedig monogám kapcsolatban vegyen részt. Bár a poliamóriával kapcsolatban számos, érzelmi, pszichológiai, szexuális, identitásbeli vagy akár logisztikai kérdés felmerülhet, vendégeinkkel ezúttal leginkább az érzelmi és a pszichológiai oldalra fókuszáltunk.

A pszichológia mindig megpróbálja a saját legitimitását abban megtalálni, hogy a legtudományosabbnak tartott szemléleteket és módszereket alkalmazza, viszont ez azt eredményezi, hogy elkezdjük az embereket az előzetesen kiválasztott módszereinknek megfelelően látni.

Miközben, ha gyakorlati munkát végzünk, és emberi sorsokkal foglalkozunk, látjuk, hogy az ember nem ilyen. Nem vonások korrelációi vagyunk, hanem olyan lények, akik szubjektummal rendelkeznek, vágyaik, élettörténetük van. Czabán Samu beszélget Kőváry Zoltánnal arról, milyen az egzisztenciális pszichológia emberképe, hogyan lehet megtalálni a művészet és a filozófia helyét a pszichológiában, és miért probléma, ha túlpszichológizáltak a mindennapok. 

A biológiai szemlélet hegemóniája és a túlzott neurologizmus ellenében Kőváry arra hívja fel a figyelmet, hogy a pszichológiai tapasztalat nem dolog, így vizsgálni is máshogy kell. Az agyterületek felderítése bár jól hangzó eredményeket tud produkálni, sokszor nem segít a szenvedésben élő embereknek, és nem tudja megérteni a létezésünk alapvető dilemmáit. Kőváry fontosnak tartja, hogy egyenértékűnek lássuk az irodalom, a filozófia és a művészetek tapasztalatát a pszichológiában. Ezt nevezik egyesek humán tudományos pszichológiának.

Különösen fontos az egzisztenciális szemlélet, amiről Kőváry egy saját könyvet is írt “Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába” címmel. Ez a szemlélet a létezőt nem szakítja ki a környezetéből, és nem próbálja elméletek alapján meghatározni. Az embert alapvetően szabadnak tartja, aki választásain keresztül teremti önmagát. Kőváry szerint bár nyilvánvalóan vannak korlátaink, és létlehetőségeink is behatároltak, szabadságunk ezen belül mindig megtalálható. Ha cselekedni nem is tudunk akárhogyan, a viszonyulásunkat a körülményekhez meghatározhatjuk. A tekintélytől való függetlenség a gondolkodásban összeköti az anarchistákat és az egzisztenciális pszichológiát, ami Kőváry szerint így arra is felkínál egy modellt, hogy miképpen tudunk egészségesen közösségben élni. 

Miközben a fogyasztás zajában nehéz megtalálni magunkat, Kőváry szerint van lehetőségünk elcsendesedni és kikapcsolni magunkat. Szerinte problémás, hogy túlpszichologizáljuk a mindennapi tapasztalatainkat, és folyton diagnosztizáljuk egymást. A pszichológiai szakszavak folyamatos ismételgetése valójában csak látszólagos önismeretet ad, és nem visz igazán közelebb önmagunkhoz.

A Kék Egyenlőség harmadik évadát lezáró podcastban a két házigazda, Czabán Samu és Fáber Ágoston beszélget a megszokottnál kötetlenebb formában, mégis fontos kérdésekről.

Megbeszéljük, hogy kit melyik idei podcast érintett meg a legjobban, ezt követően pedig egy-egy írásunk alapján beszélgetünk két témáról. Először a párkapcsolatok történeti átalakulásáról és pszichológiai, valamint filozófiai dilemmáiról cserélünk eszmét, majd kitérünk a social media platformok által ösztönzött – gyakran narcisztikus – viselkedésmódokra. Az adás végén Samu ajánl olvasnivalót hallgatóink figyelmébe.

Természetesen minden általunk készített adásra saját gyerekünkként tekintünk, mégis minden évben vannak olyan beszélgetéseink, amelyek akár személyesen, akár szakmailag közelebb állnak hozzánk. Czabán Samu kiemelte a szerhasználati zavarokról szóló beszélgetését Dávid Ferenccel. Emellett az Iring Zoltánnal készített podcastot is fontosnak tartotta, ő a mentális zavarainak kiváltásában és fenntartásában az adott család sajátos működését feltáró családterápiás szemléletet mutatta be. Fáber Ágoston annak a beszélgetésnek a lelki nehézségeiről beszélt, amelyet volt osztálytársával, Melocco Annával készített a bipoláris zavarról, valamint a Hadas Miklós szociológussal folytatott beszélgetésről, amely szemléletes példáját nyújtja annak, hogy a megszerzett szociológiai tudás – a pszichológiához hasonlóan – hogyan képes visszahatni a kutató, az érintett életére.

Ezt követően Samu egy idei írásából kiindulva a párkapcsolatok nehézségeiről és az azokat szétfeszítő erőkről folytattuk a beszélgetést. A párkapcsolatok olyan mélyreható történeti változásokon mentek keresztül, amelyek hatására ma szinte minden olyan korábbi támpillér, amelyre építeni lehetett, eltűnt alóla. Nem csoda tehát, ha sokan azzal vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy egyre nehezebb feladat egy párkapcsolatot működtetni. A modern párkapcsolatokba épített pszichológiai ellentmondásoknak a megértése azonban, ha nem is oldja meg azokat, segíthet nekünk stabilabb kapcsolatokat kialakítani.

Ágoston idei írása kapcsán megbeszéljük, hogy asocial mediamilyen sajátos viselkedési logikákat kényszerít ránk vagy részesít előnyben: ezek jellemzik a Byung-Chul Han koreai-német filozófus által teljesítményszubjektumnak nevezett egyént, aki a reflexió narcisztikus formáján keresztül saját teljesítményét és sikereit állítja az online jelenléte szolgálatába, mert folyamatosan pozitív külső megerősítésre van szüksége. A sikereket azonban több okból is be kell csomagolni az online platformokon, erre a kérdésre külön is kitérünk. Végül az énmegjelenítés és az öneltárgyiasítás professzionális formájáról, az influenszeriparról is beszélünk, amelynek egyik legfontosabb portékája az intimitás.

Az adás végén Samu ajánl olvasnivalót a hallgatók figyelmébe.

Írásaink, amelyek a beszélgetésben szóba kerültek:

Czabán Samu: Miért nehéz ma párkapcsolatban lenni? 1. rész és 2. rész

Fáber Ágoston: Az vagy, amit kiteszel – önmagunk foglyaként a social mediában

A Kék Egyenlőség podcast legújabb epizódjában Czabán Samu a Kék Pont munkatársával, Dávid Ferenccel beszélget. A téma: hogyan változott a drogdiskurzus az elmúlt 20 évben, és miért fontosak az emberi kapcsolatok a használati zavarok kezelésében. 

Az epizód mélyrehatóan feltárja, hogyan alakult át a társadalmi beszéd a drogokról az utóbbi évtizedekben. Dávid Ferenc, a pályaelhagyó devianciaszociológus, bepillantást nyújt abba, hogy miként formálódott át a függőségekről való gondolkodás, és milyen paradigmaváltásokon ment keresztül a szerhasználat értelmezése. A podcast számos fontos kérdést boncolgat, például a függőség és a használati zavar közötti különbséget, valamint azokat a tényezőket, amelyek hozzájárulnak a használati zavarok kialakulásához. Dávid Ferenc kiemeli, hogy minél több trauma ér valakit, annál nagyobb a valószínűsége, hogy esetében használati zavarok alakulnak ki.

Ennek alapja, hogy mi, emberek nagyon szívesen vásárolunk meg bármit, ami módosítja a tudatunkat, és azonnali kielégülést nyújt. Dávid Ferenc szerint a gazdasági rendszer, amiben élünk, ezt a tulajdonságunkat maximálisan kihasználja. Arra buzdít, hogy „fogyassz többet, szerezz meg mindent”. Az ember ez ellen védtelen, de „aki nagyjából egyben van, szerették, nem méregették össze a testvérével”, képes komoly addikciós problémák nélkül ellenni benne. A protektív, védelmező faktorok hiányával arányosan viszont egyre többször csúszunk bele használati zavarokba.

Dávid Ferenc hosszan kifejti, hogyan alakulnak a különböző függőségek a társadalomban, és milyen hatásuk van. A szerencsejáték például felfogható úgy, mint államilag fenntartott drogoztatás. Biopolitikailag kritizálja bármilyen örömforrással való dílerkedésnek a hirdetését, ugyanakkor a szerek betiltását is ellenzi. Dávid Ferenc kiemeli, lehet úgy is falunapot tartani, hogy nem tesznek ki alkoholt a standokra. Nem mindegy ugyanis, hogy lehet kapni valamit, vagy kiteszik elénk, hogy ösztönözzék a fogyasztásukat.

A civilizációs narkotikumok azonban kivételt képeznek, amit érdemes megszüntetni. Ilyennek tartja a cigarettát, amit a kapitalizmus azért hozott létre, hogy rákapasson, majd rajta tartson tömegeket. De akkor sem a dohányzóval kell szembemenni, hanem a dohánygyárakkal. A cigi nem nyújt természetes örömérzetet. Amit nyújt, egy szerepben megélt öröm, mert felnőttes viselkedési formaként van feltüntetve. Ezért a kamaszok mindaddig cigizni fognak, amíg azt látják, hogy a szüleik dohányoznak. 

A különböző drogpolitikai trendek kapcsán Ferenc kiemeli, a marihuána legalizáció el fog jutni hozzánk is, és szerinte baj is lesz belőle. Nem tartja jónak azt sem, hogy ma a Netflixhez hasonló platformokon megnézhető sorozatokban a szereplők rendszeresen szívnak. A kapitalizmus amerikai formája ugyanis nem a legjobb minta arra, hogy „tudatmódosító szerekkel dealerkedjünk”, de lát jó példákat is, például a német modellt.

A száraz november megalkotásában részt vevő Dávid Ferenc szerint minden egyes korty alkohol méreg. Ennek ellenére az alkoholnál ki lehet alakítani a kulturált használat módját. Az viszont, hívja fel a figyelmet Ferenc, hogy ki lehet alakítani az alkohol kulturált használatának a feltételeit, nem jelenti azt, hogy jelenleg sikerült is.

Minden drogmegelőzés alapját az emberi kapcsolatok adják

Dávid Ferenc is kiemeli, ami sok más egészségügyi probléma kapcsán is feljött a Kék Egyenlőségen: terápia és közösség nélkül csak a tünetek csökkentéséről lehet beszélni, ami nem elegendő. A beszélgetés végén újra kiemeli, hogy minden megelőzés az emberi kapcsolatokról szól. Ha valakinek jól működnek az emberi kapcsolatai, nagyobb valószínűséggel fog tudni mértékletesen szereket használni. Amennyiben valamivel kapcsolatban egyszer elveszítjük a kontrollt, akkor ezt a kontrollt már nem tudjuk visszaszerezni, és a józanságban kell kiteljesedni. Megélni egy józan kapcsolódást mindenkinek nehéz dolog, de szerinte igenis lehetséges.

Több évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a családban megkérdőjelezhetetlen tekintélyként és a fegyelmező funkció megtestesítőjeként megjelenő férfitől eljussunk a párkapcsolatban és a családban az érzelmi egyensúly fenntartásában is szerepet vállaló, empatikus férfiig.

Ezzel párhuzamosan a személyközi viszonyainkból is folyamatosan párolog el az erőszak, az agresszió, ennek ellenére a 20. század mégis minden korábbinál több áldozatot követelő fegyveres konfliktusokat, háborúkat, népirtásokat hozott. Hadas Miklós szociológus Fáber Ágoston kérdéseire válaszolva erre a látszólagos ellentmondásra is magyarázattal szolgál.

Hadas Miklós szociológust, maszkulinitáskutatót, Pierre Bourdieu egykori tanítványát többek között arról kérdeztük, hogy az elmúlt évszázadok során hogyan alakultak át a férfiuralom mintázatai. Tudományos munkásságával összefüggésben arra is kitér, hogy milyen hatások formálták saját maszkulinitását, honnan származik az a habitus, amelyet férfiként a magáévá tett, és a feminista művek olvasása, valamint szociológiai kutatásai hogyan hatottak vissza életére. Hadas Miklóst a Romániában és Szlovákiában élő magyarság körében folytatott aktuális kutatásáról is kérdeztük, amelynek fő törekvése a társadalomelemzés mikro- és makroszintjének összekapcsolása, ezen belül többek között a különböző etnikai, nyelvi, regionális és osztálykörnyezetből érkező emberek beállítódásainak szociológiai értelmezése.
És hogy mit keresnek a lovak a „csolnakban”? A beszélgetésből ez is kiderül.

Az elmúlt évtizedekben a társadalmi világról alkotott tudásunkat, gyakran a többi tudományág rovására, a pszichológia erősen meghatározta. Pedig ez is csak egy tudomány a sok közül, többféle egymás melletti paradigmával és irányzattal, ahogyan az érvényes pszichológiai tudás is alakul, változik. A „mainstream” pszichológia diadalmenetéről és a pszichológiát mint diszciplínát reflexióra késztető kritikai pszichológia mozgalmáról Csányi Gergelyt, Fáber Ágostont és Kiss Kata Dórát kérdezte Czabán Samu. Az idei Bánkitó Fesztivál beszélgetéseinek központi kérdése az adaptáció volt. A kérdéssel kapcsolatban nemcsak a pszichológiának, de a pszichológiát és a pszichológusokat reflexióra sarkalló kritikai pszichológiai mozgalomnak is van mondanivalója. A „mainstream” pszichológiával kapcsolatban gyakran elhangzó kritika szerint az ahelyett, hogy segítene az egyénnek megváltoztatni azokat a társadalmi viszonyokat, körülményeket, amelyektől szenved, amelyek miatt rosszul érzi magát a bőrében, inkább olyan technikákat és praktikákat kínál fel neki, amelyek segítségével képes lehet jobban elfogadni vagy legalább elviselni ezeket a körülményeket. Ez azonban azt jelenti, hogy az egyént a fennálló – káros – társadalmi rend átalakítása helyett annak elfogadására teszi képessé. A pszichológusképzéssel és a pszichológia gyakorlatával kapcsolatos dilemmákról, nehézségekről és problémákról Csányi Gergely szociológus, Fáber Ágoston szociológus és Kiss Kata Dóra filozófus, társadalomkutató beszélgetett a Bánkitó Fesztiválon, a beszélgetést pedig Czabán Samu, a beszélgetést szervező Szájensz Szeánsz csapat tagja moderálta.

A szociodráma módszere Magyarországon egyre népszerűbb, gyökerei ugyanakkor egészen Jacob Moreno munkásságáig, nagyjából egy évszázaddal ezelőttig nyúlnak vissza. Olyan egyszerre tudományos és terápiás eszközről van szó, amely a pszichodrámával ellentétben nem az egyént, hanem létező közösségeket és ezek problémáit állítja középpontba, ezek feldolgozását és az adott társadalmi csoport konstruktívabb társas működését segíti elő bizonyos kitalált történetek, mesék színre vitelével. A szociodráma múltjáról, jelenéről és jövőjéről Horváth Katával beszélgettünk.

A szociodráma elsősorban létező közösségek – például gyermekotthonokban élő gyerekek vagy egy faluközösség – problémáinak feltárásában és megoldásában nyújt segítséget. A pszichológiával és a pszichoterápiával szemben nem az egyént, hanem a közösséget állítja a tudományos és terápiás tevékenység középpontjába, vagyis a csoport tekinthető alapegységének, ezáltal a mai korra jellemző individualizálódással is igyekszik szembemenni: az egyén jólléte nem elválasztható annak a csoportnak a kiegyensúlyozott és demokratikus működésétől, amelybe beágyazódik, ahogyan az egyéni változások is folyamatosan visszahatnak az adott csoport folyamataira. A Kék Egyenlőség podcast adásában Horváth Katát kérdezte Fáber Ágoston a szociodráma működéséről, céljairól és emberképéről, illetve arról a történelmi korról, amelyben létrejött.

Reggel már ébredéskor mardos a bűntudat, amiért állandóan halogatod a teendőidet? Délben azt szégyelled, hogy műanyag tálcás paradicsomot vettél az előrecsomagolt szendvics mellé, ezzel tovább szennyezve a bolygót? Délután a gyereked megállás nélkül nyomogatja a telefonját, mire rád tör a bűntudat, amiért olyan kevés időt töltesz vele? Miért élünk át ilyen gyakran bűntudatot és szégyent? Napjaink tudományos anyanyelve a pszichológia, Réz Anna azonban felvállaltan a filozófia nézőpontját veszi elő, és arra figyelmeztet, hogy az érzelmeket nem lehet egyszerűen leválasztani azokról a helyzetekről, amelyekben létrejönnek. Így a társadalmi erkölcsi normák meghatározzák, hogyan érezzük magunkat a testünkben vagy épp a családunkban. Legújabb könyve, a Mardos kapcsán beszélgettünk a morális érzelmekről, a haladó középosztály bűntudatjárványáról, halogatásról és a kapcsolatok etikájáról. Beszélgetőtársai voltak: Czabán Samu és Balogh Dávid.

Az érzelmek sajátos természetéből fakad, hogy nem fogadnak szót nekünk. Könnyű mondani, hogy szeresd a tested, de ettől ez még nem fog egy csapásra bekövetkezni. Nemrég megjelent könyvében Réz Anna arra hívja fel a figyelmet, hogy érzelmeink nem a semmiből jönnek, a bűntudat és a szégyen gyakran a társadalomban gyökerezik. Szégyellni a testünket vagy bűntudatot érezni anyai teljesítményünk miatt nem természettől való érzelmek, hanem a környezet elvárásaiból erednek.

Erre épül ma rá a haladó középosztály bűntudatjárványa. A modern eredendő bűn, hogy az életmódunkat, minden kényelmével és frusztrációjával együtt egy olyan világrend alapozza meg, amely nem tud fennmaradni mások kizsákmányolása nélkül. Egyre inkább egyéni felelősségként élünk meg olyan globális válságokat, mint a klímaváltozás, de attól még, mert a választott képviselőink nem tudják megoldani ezt a feladatot, mi sem fogjuk tudni megoldani „okosba” – mutat rá Réz Anna. Ellenben, Réz szerint, ha megszabadulunk a bénító bűntudattól, elkezdhetünk megálmodni egy a mostaninál jobb társadalmat.

Hasznosságelvű társadalmunkban, amelyben mindenki csak gépnek tekinti magát és másokat, azokra az emberekre nézünk fel, akik mindent akaratuknak és előzetes terveiknek rendelnek alá. Mit árul ez el arról, hogy miképpen viszonyulunk a világhoz? A folyamatos átalakítás helyett nem az jelent-e egy magasabb szintet, amikor valaki képes akaratát az adott életkörülményekhez igazítani? Réz arra is felhívja a figyelmet, hogy az életet inkább végig kéne szörfözni, engedelmeskedni a hullámoknak, és nem kettévágni az óceánt. Talán az akaratgyengeség nem is gyengeség, sokkal inkább bölcs elengedés, ami örömmel, spontaneitással és rugalmassággal ajándékozza meg az embert.

Beszélgetés Forgács Bálint kísérleti pszichológussal és babakutatóval a kognitív tudományról

A 21. századi pszichológia erősen kognitív irányultságú, de felmerül a kérdés: mit is jelöl a manapság oly divatos kognitív jelző?

A pszichológia összes ága evidenciának kezeli, hogy létezik az embernek egy olyan belső világa, érzései és élményei, amelyek megfelelnek az idegi folyamatoknak, a kognitív tudományon belül azonban izgalmas viták zajlanak a legalapvetőbb mentális folyamatok természetéről. A beszéd készségével születünk-e, hogyan működik a gondolkodás, és egyáltalán, vannak-e az embereknek belső tapasztalataik? Jó analógia-e a számítógép az emberi információfeldolgozásra? És mit jelent, hogy a babákba tanuló gép van beültetve, vagy hogy természetes pedagógiai érzékkel születünk? Forgács Bálint kísérleti pszichológussal és kognitív tudóssal, az ELTE Babalabor docensével beszélget Czabán Samu és Balogh Dávid.

A kognitív kísérleti pszichológia alapvető állítása, hogy létezik egy anyagtalan belső világ, amit leírhatunk és modellezhetünk, még akkor is, ha az adatgyűjtés teljesen materiális és objektív. A kognitív pszichológia olyan alapvető kérdésekre is keresi a választ, hogy mit jelent a belső tapasztalás, a gondolkodás vagy az emlékezés. Mindezen pszichés világ valami, amit mindannyian átélünk. De a kutatók sem tudják pontosan, mi is az a tudat, és mennyire tudatos az emberi döntéshozatal. Lehet, hogy sikerül egyszer egy olyan jó információfeldolgozási leírását adni az érzelmeknek, hogy érezni fognak a számítógépek?  Eközben egyre több kutatás mutat arra rá: bölcsek vannak a bölcsőben, a csecsemők kompetensebbek, mint gondoltuk. Minden babába számos specializált tanuló berendezés van beépítve, például bizonyos kommunikációs jegyekre különösen odafigyelnek, amiket a felnőttek önkéntelenül adnak: ha felhúzzák a szemöldöküket, rámutatnak valamire, vagy felveszik a szemkontaktust velük, másként figyelnek és tanulnak tőlük. Ősi filozófiai vita, hogy az öröklés vagy a környezet alakít-e minket. Inkább üres lapként jövünk a világra, amit teleírnak a tapasztalataink, vagy valahogyan már létező képzetekkel, tudásokkal – és tanulási eljárásokkal - születünk? Leegyszerűsítve: vajon a baba tud-e már valamit a világról születése pillanatában, vagy mindent később tanul meg? Ebbe a vitába is beleszól a modern kognitív tudomány: csak a specializált tanuláshoz kell feltételeznünk belső világot, az üres lap megtölthető csupán fizikai tapasztalatokkal is. Aki saját gyereke gondolati világára kíváncsi, az ELTE-n működő babalaborban játékos vizsgálatokra folyamatosan várják az önként jelentkezőket.

A családterápiás szemléletnek a szociális környezetbe belevetett ember áll a középpontjában. A család a társadalmi alkalmazkodást segítő szövetség, amely jelenleg átalakulóban van, ez az átalakulás pedig sok kérdést vet fel. Válságban vannak-e a családok, és milyen családi életciklusokon megy keresztül egy ember?

Ha felismerjük a családba épített szükségszerű krízisek és egyensúlyváltozások természetét, könnyebben megértjük a saját problémáinkat is. Mi az ADHD és az anorexia családterápiás olvasata? Czabán Samu a családterápiás szemléletről és sok más dologról Iring Zoltánnal beszélget. 

A tapasztalatok és a kutatások is azt mutatják, hogy a gyerekekkel folytatott egyéni terápia hatására átmeneti javulás következik be, de amint visszakerülnek a családjukba, visszaesést mutatnak, vagy tünetváltás történik, ami ugyanolyan súlyos. A gyermekterápiák következményeként idővel nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerek mentális zavarainak kiváltásában és fenntartásában az adott család sajátos működése központi szerepet játszik. Ez újfajta szemléletmódot tesz szükségessé, olyat, amely a terápiák fókuszát az egyénről (a gyerekről) a család működésére helyezi át. Itt egy körkörös értelmezése történik a mentális életnek, amiben a családtagok kölcsönösen hatnak egymásra. Ez a körfolyamat hoz létre konfliktusokat, meghatározott állapotokat és olyan családi pozíciókat, amelyekbe rendszeresen belekerülünk. Ha megértjük a kölcsönösen determináló tényezőket, a folyamatba belenyúlva tudunk változtatni az egyének helyzetén.

A családi életciklusmodell a fejlődési folyamatokat is átviszi az egyéni szintről a közösségi szintre. Családi életünkben is normatív, azaz szükségszerűen bekövetkező krízisek vannak kódolva, amelyek csak egy új egyensúly létrehozásával oldhatók fel. Azok az érzelmi igények például, amelyek egy párkapcsolatban megjelennek, nem biztos, hogy ugyanúgy kielégíthetőek lesznek egy gyerekkel együtt – itt tehát új módon kell megtanulunk egymáshoz viszonyulni. A családterápiás szemlélet emellett elfogadja, hogy vannak születési különbségek, például egyes gyerekek temperamentumuk alapján sérülékenyebbek, érzékenyebbek lehetnek, mint mások, de a végső kérdés itt is mindig az: hogyan tud a környezet reagálni mindezen sajátosságokra? Egy gyerek számára egyszerre kell stabilitást és folytonosságot, illetve rugalmasságot biztosítani, ami bár nehéz, de korántsem lehetetlen feladat.

„Baszki, ez az élet? Erről beszéltetek? De hát ez marha jó!”

A bipoláris hangulatzavar a népesség nagyjából 1 százalékát érinti közvetlenül, családjukon keresztül pedig ennél jóval több embernek van róla közvetett tapasztalata. A Kék Egyenlőség továbbra is szem előtt tartja azt a fontos szempontot, hogy a mentális problémákat és betegségeket az érintettek bevonásával próbáljuk megérteni. A mai adásban Fáber Ágoston kérdezte Melocco Annát arról, hogyan néz ki a bipoláris zavar belülről, és hogyan változik meg az én és a környezet érzékelése a diagnózist követően és a sikeres kezelés hatására.

Hogyan éli meg a mindennapokat, a depresszív és a felhangolt szakaszokat valaki, aki bipoláris hangulatzavarral küzd? (Egy elgondolkodtató írás erről itt olvasható.)  Miért kezdi el már kiskorától fogva szimulálni, hogy jól van, ha mégsem? Majd jóval később hogyan jut el terápiába, és nem tartja-e vissza ettől az, hogy a kezelés hatására egy olyan belső és külső világ tárulhat elé, amelyet nem ismer? És hogyan függ össze mindez a gyerekvállalással kapcsolatos dilemmákkal? Egy bipoláris zavarral élő érzés- és gondolatvilágába kalauzol el minket Melocco Anna, aki a sikeres kezelés hatására már nem szenved a korábbi hangulatingadozásoktól, és bár ma úgy gondolja, ha gyereke születne, már nem „rontaná el”, mégis teljesnek érzi az életét gyerek nélkül is. Ítélkezésmentes és empátiával teli műsorhallgatást kívánunk mindenkinek.

Ma már a fiatalok 80 százaléka azt vallja, a mindennapi életére hatással van a klímaváltozás, így különösen fontos, hogy a segítő szakma ezeket a nehéz érzéseket hogyan értelmezi. Ami a felszínen megjelenik, az a szorongás, de a klímapusztításhoz kapcsolódó nehéz érzések alapja egy mély veszteségélmény, amely abból fakad, hogy a világ, ahogyan mi ismerjük, átalakulóban van. A Kék Egyenlőség legújabb adásában Csapó Krisztina gyászkísérővel beszélgettünk a klímagyászról és a mélyadaptációról.

A klímagyászcsoportokban a veszteségek különböző rétegeit veszik végig a résztvevők, és itt segítséget, eszközöket is kapnak a feldolgozáshoz. A legáltalánosabb szint a közös (kollektív) veszteségeink szintje, mint például a biztonságérzet vagy a jövőbe vetett bizalom elvesztése. Minél többet fektetett valaki a jövőjébe, annál nagyobb a veszteségélménye, amire a természetes reakció a gyász. Ezután jönnek a személyes gyászok, például egy kapcsolat vagy egy családtag elvesztése, amelyeket felszínre hozhat a friss veszteség, majd a transzgenerációs örökségek, illetve egy őszinte beszélgetés a halálról, az ahhoz kapcsolódó gondolatokról, érzésekről. Ezekre az alapokra épül az aktuális klímagyász feldolgozási folyamata, amelyben a mélyalkalmazkodás mint egyfajta megküzdési stratégia a tapasztalatok szerint igen sokat segít. Krisztina azonban kiemelte, hogy a gyász nem olyasmi, amitől meg kellene szabadulnunk, a gyász maga a gyógyulási folyamat, és sok esetben elkísér egy életen át. Meg lehet azonban tanulni együtt élni vele úgy, hogy ne uralja az életünket.

Krisztina szerint, ha elengedek valamit, amivel ártok, jót teszek a Földnek, de magamnak is. Komoly probléma, hogy a fiatalok aránytalanul súlyos bűntudattal küzdenek. Részei a fogyasztói társadalomnak és ezáltal a problémának, ezt látják, de egyszerűen nem tudnak nem ártani. Megfigyelése szerint a „klímaszorongás” pont a klímaaktivisták és a környezettudatosan élők körében a legerősebb, ami nem meglepő, hiszen mindent megtesznek a változásért, ennek azonban vajmi kevés eredményét látják. Nehéz szembesülni a saját hatóképességünk korlátaival, ráadásul a folyamatok, amelyeknek az irányát meg szeretnénk változtatni, szinte felfoghatatlan léptékűek. A motiváció megválasztása a mentális egészség megőrzésében kulcskérdés: ha a klímaváltozás megállítását tűzöm ki célul, szorongani fogok, mert nem fog menni. A saját hatókör tudatosítása, a már bekövetkezett és nagy valószínűséggel a jövőben bekövetkező veszteségek elgyászolása segít a jelenre fókuszálni. Ha azt a célt tűzzük ki, hogy a természettel összhangban éljünk, és a motivációnk a helyesnek érzett, önazonos cselekvés, akkor a pszichés teher jelentősen csökken.

Évadzáró adás Czabán Samuval és Fáber Ágostonnal intimitásról, pozitív pszichológiáról, valamint a világ megváltoztatásáról

A Kék Egyenlőség második évadát lezáró podcastban a két házigazda, Czabán Samu és Fáber Ágoston beszélget a megszokottnál kötetlenebb formában, mégis fontos kérdésekről. Szóba kerül a párkapcsolatok történeti átalakulása,meggyengülése, de nem feledkeznek meg a "párkapcsolati piac" csapdáiról sem. Megbeszélik a pozitív pszichológia lehetséges mellékhatásait és végül azt is, hogy kizárja-e egymást a világ megváltoztatására való törekvés és a világgal kapcsolatos szemléletünk kognitív átkeretezése.

Az idei utolsó adást a következőkkel ajánlják:

Röviden visszatekintünk az évre, majd belecsapunk a lecsóba. Először azt elemezzük, mitől váltak törékenyekké a mai párkapcsolatok? Míg egy „tradicionális” házasságban senki sem várta a másiktól, hogy őt boldoggá tegye, ma már szinte bármikor ki lehet lépni egy kapcsolatból arra hivatkozva, hogy az egyik fél nem érzi jól magát benne. Ez végül olyan radikális bizonytalanságot teremt, amely a feleket arra készteti, hogy folyamatosan egymás aktuális érzéseiről kommunikáljanak, miközben a párkapcsolatokat számos egyéb ellentmondás is feszíti. Az adás során ezt az új, társadalmi változások miatt nagyban átalakult párkapcsolati piacot elemezzük, annak nehézségeivel és csapdáival.

Ezt követően röviden kitérünk a pozitív pszichológiai megközelítésre és arra, hogy a boldogság elvárása mennyire általánossá vált a mai világban. Már a saját boldogtalanságunk miatt is boldogtalanok vagyunk, pedig közös és fenntartható jóllétünket nem feltétlenül a pozitív érzelmek garantálják. A harag is lehet építő társadalmi mozgalmak alapja, ahogyan a szenvedés sem feltételül öncélú. Az érzelmeink ráadásul bele vannak ágyazva a társadalom szövetébe, nem lehet csak úgy pozitív gondolkodással megszüntetni a politikai elnyomás vagy egy rossz munkahely kiváltotta szorongást. Végül a kritikai pszichológia egyik alapproblémájára térünk rá: mi az oka a sok pszichés szenvedésnek az emberek életében, és vajon az életkörülményeinket kell-e átalakítanunk ennek csökkentéséhez, vagy elég csak a gondolkodásunkat megváltoztatni?

Írásaink, amelyek a beszélgetésben szóba kerültek:

Fáber Ágoston: Párkapcsolati nehézségek – történeti és társadalomkritikai nézőpontból (Bővebben kifejtve a Replika folyóiratban: Az autotelikus párkapcsolatok és a gyerekvállalás mint „metaprojekt”)

Fáber Ágoston: A pozitív pszichológia indiszkrét bája

Czabán Samu: Miért érezzük rosszul magunkat a mai kultúrában, és kiút-e belőle a pszichológia? 1. és 2. rész

Ha tetszik a Kék Egyenlőség, olvasd el kampányunkat, és támogass minket.

A közösségi pszichiátria életcélok mentén dolgozik, miközben a lehető legnagyobb mértékben támaszkodik a közösségi erőforrásokra és a természetes segítőkre. Alapja, hogy a befogadó közösség mindannyiunkat gyógyítja. Dr. Harangozó Judit pszichiáterrel, az Ébredések Alapítvány vezetőjével és Gallai István tapasztalati szakértővel beszélget Czabán Samu.

A legnehezebb, hogy akinek hatalom van a kezében, ne akarjon élni vele – ezt tudatosan gyakorolni kell. A betegek is másmilyenek attól, hogy mellérendelt viszonyban vannak a pszichiátrián dolgozókkal. A hanghalló csoportokon keresztül pedig a sorstárs segítők a saját tapasztalataikat felhasználva is gyógyítanak.

Nem éljük meg az érzéseket, ezáltal megmenekülünk a traumák hatásaitól, ez pedig előzménye a pszichózisnak. Helyes fogalom-e a szkizofrénia, és mit lehet kezdeni azzal, akinek nincs problémabelátása? Gallai István tapasztalati szakértő a hanghallás-jelenségekkel való foglalkozásra, a hangok elfogadására, értelmezésére és a hangokkal való viszony megváltoztatására törekszik.

A hanghalló személyek külső, reális hangforrás nélkül is hallanak hangokat, amelyek azonban teljesen valóságosnak tűnhetnek számukra, és sokszor ellenségesek, ijesztőek, utasításokat adnak. A hallucinációk és a hanghallások viszont valamilyen módon kapcsolatban állnak a bennünk lévő traumákkal és komplexusokkal, megértésükkel közelebb kerülhetünk önmagunkhoz és a gyógyulásunkhoz is. István elmeséli saját történetét a skizofréniával, a közösségi pszichiátriával és a hanghalló csoportokkal kapcsolatban szerzett tapasztalataiból kiindulva. Dr. Harangozó Judit pedig a közösségi pszichiátria elveiről, gyakorlatáról és kihívásairól beszél.

Szántó-Féder Ágnes gyermekpszichológussal, mozgásfejlődéses pszichológiai irányzat képviselőjével az Aktív gyerek, gondolkodó felnőtt című, nemrégiben megjelent könyve kapcsán az elméleti alapokról, az irányzat gyerekképének lényegéről és bevett gyakorlatok (hasaltatás, babaúszás, hordozás) problematikus voltáról is beszélgettünk.

A szabad mozgásfejlődéses pszichológiai irányzat Pikler Emmi családorvos nevéhez kötődik, akinek a Mit tud már a baba? című, 1936-ban megjelent könyve valódi klasszikus lett.  Szántó-Féder Ágnes a szabad mozgásfejlődéses pszichológiai irányzat Franciaországban élő aktív képviselője. Az irányzat elsősorban a kisgyerek ideális mozgásfejlődését tartja szem előtt. Szakít azzal a vélekedéssel, miszerint a gyerek mozgása természetéből adódóan ügyetlen lenne, ahogyan azzal a felfogással is, hogy a gyerek kizárólag a szülő impulzusaira reagál. A kisgyereket már születésétől fogva aktívnak, kommunikatívnak és a maga fejlettségi szintjén kompetensnek tekinti, akinek a mozgása harmonikusan fejlődik, amennyiben kialakítjuk számára a megfelelő környezetet ahhoz, hogy a különböző mozgásformákat és testhelyzeteket megtapasztalhassa és elsajátíthassa. Az irányzat alapelveiből kiindulva ugyancsak kitérünk olyan konkrét és nem ritkán megosztó gyakorlatokra, mint a hasaltatás, a babaúszás vagy a kendős hordozás.

Szántó-Féder Ágnes az általa elmondottakat több rövid videóbejátszással is szemléltette, ezek a beszélgetés youtube-os változatában láthatók az Új Egyenlőség YouTube-csatornáján.

Szántó-Féder Ágnes Aktív gyerek, gondolkodó felnőtt című könyve, amely a beszélgetés apropóját is adta, megrendelhető a Syllabux Kiadó honlapján.

Beszélgetés Sheldon Kopp amerikai pszichiáter Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg! című könyvéről

A titok az, hogy nincs titok. Minden az, aminek látszik, semminek sincs rejtett jelentése. Filozófia, vallás, hazafiasság, megannyi üres bálvány. Életünknek csupán annyi értelme van, amennyivel mi magunk felruházzuk. Senki se nagyobb senki másnál. Aki felnőtt, annak nincs se apja, se anyja, csak testvérei. Sheldon Kopp amerikai pszichiáter Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg! című könyvéről beszélget Czabán Samu, az Új Egyenlőség szerzője Balogh Dávid orvossal és Csaba Benedek pszichológussal a Tilos RádióHaza és haladás című műsorában.

Miért olyan nehéz változni, és mit kockáztat az, aki pszichoterápiába megy? Hogyan viszonyuljunk a végességhez, és mi van, ha nincs létezésünknek mélyebb értelme? Mit jelent a megvilágosodás, és van-e egyáltalán valódi változás? Sheldon Kopp könyvében izgalmasan keveredik a pszichoterápia, a különböző keleti spirituális hagyományok és az egzisztencializmus. Kopp szerint pszichés problémáinkhoz sokszor előnyök kötődnek, és nem is igazán akarunk változni. Eközben manapság minden embernek meg kell küzdenie személyes identitásáért, amihez el kell mondanunk saját történetünket. A szekularizált világban a pszichológusok segítik az embereket ezen az úton, mint régen tették ezt a sámánok, a guruk és a vallási vezetők. Ezért az emberek pszichoterápiás zarándokútra indulnak. Sokszor azonban külső válaszokat keresünk, miközben a pszichológusok is csak emberek, akik kívülről nem tudnak megváltani minket. Nehezíti a helyzetet, hogy felnőtt korunkra el kellett titkolnunk lényünk egy jelentős részét, hogy mások elvárásainak megfeleljünk. Az öncsonkításért azonban nagy árat kell fizetnünk, mert senki sem engedheti meg, hogy önmaga bármely részéről lemondjon. Az embernek a teljes egésze értékes, amiben még a gonoszság is benne van.

Mai adásunkban Fehér Tibor pszichológussal beszélgettünk néhány, a pszichológiával és főként a klinikai és kritikai pszichológiával kapcsolatban felmerülő dilemmáról, illetve ennek értéktartalmairól, továbbá arról is, hogy égető szükség lenne arra, hogy mindezekről a pszichológus társadalom is élénk és folyamatos vitát folytasson.

A pszichológia a nyilvánosságban sokszor megbízható tanácsok tárházaként jelenik meg, azonban hasonlóan más tudományterületekhez, ez a tudás is történetileg beágyazott. A pszichológia egyre megalapozottabb tudása, megint csak más tudományterületekhez hasonlóan, különböző irányzatok harcából, versenyfutásából bontakozik ki. E kérdésen túl Fehér Tibor pszichológust Fáber Ágoston olyan egyéb problémákról is kérdezte, mint hogy miért fontos a pszichoterápiában az egyén családi és társadalmi hátterét is figyelembe venni, kik és hogyan juthatnak pszichológusi segítséghez, és vajon a pszichoterápián kizárólag középosztályi szakemberek gyógyítanak-e középosztálybeli klienseket? És végül: miként segítheti elő a pszichológia az alávetettek, kizsákmányoltak társadalmi felemelkedését?

Mi a szülőgyilkosságok pszichológiája? Hogyan lesz egy gyerek a családi problémák tünethordozója? Miért nem tudnak az áldozatok fellázadni bántalmazójukkal szemben? Hogyan lehet a fiatalkorúak büntetése helyett a nevelésre helyezni a hangsúlyt? Czabán Samu Vaskuti Gergely pszichológussal és kriminológussal beszélgetett, aki 10 évet dolgozott gyermekotthonban, gyermekjogvédő a Hintalovon Alapítványnál, és kriminológiát tanít az ELTE jogi karán.

Gergő a gyermekotthonban azt tapasztalta, hogy a prostitúció áldozatává vált lányokat megbénítja az, ahogy bántalmazójukat látják. Olyan teljhatalommal ruházzák fel, ami bár irreális, mégis teljesen megbénítja az áldozatot. A kapcsolaton belüli erőszak áldozatai is hasonló pszichológiai csapdába kerülnek, és egészen addig nem tudnak kilépni belőle, amíg nem látják reálisan a másik erejét. A bűnelkövető fiatalok bár antiszociális módon, de általában csak a saját traumáikat próbálják kifejezni, kommunikálni. Gergő egy nagyon különleges témát is kutatott: hogyan magyarázhatók pszichológiailag a szülőgyilkosságok, amelyek esetében valaki áldozatból válik elkövetővé? Szörnyetegek vagy áldozatok a szülőgyilkosok? A tudományos elemzés nem azonos az erkölcsi felmentéssel, mégis nagyon tanulságos, milyen úton jutnak el emberek a bűnelkövetésig.

Gergő szerint kiemelten fontos, hogy a jövő generációját meg kell védeni. És hogyan tudjuk ezt megtenni? Muszáj visszaadni a pedagógusoknak az őket megillető anyagi és társadalmi presztízst. Emellett 21 ezer kiskorú él nevelőszülőnél vagy gyermekotthonban, miközben sem anyagi, sem társadalmi megbecsültsége nincs az ott dolgozóknak. A gyermekvédelemben minden tizedik álláshely betöltetlen. A speciális, nehéz gyerekekkel foglalkozó gyermekotthonokban minden negyedik állás betöltetlen, ami időzített bombaként ketyeg. Az adminisztratív munka felőrli az ott dolgozókat, és nem marad kapacitásuk azt csinálni, amihez értenek. A megoldásokat keresve Gergő kiemelte, hogy nagyon fontos a széles körű társadalmi kommunikáció, a családok életére ugyanis mindig hatással van a politika.

Tavaly már beszélgettünk az autizmusról Stefanik Krisztina pszichológussal, autizmusszakértővel. Most azonban perspektívát váltunk, és Fekete Gy. Viktor tapasztalati szakértővel és autista youtuberrel többek között arról cseréltünk eszmét, hogy hogyan él egy autista, hogyan éli meg saját autizmusát, és milyen sajátos nehézségekkel küzd.

Az autizmussal kapcsolatban mind a mai napig számos tévhit él a köztudatban. Többek között e tévhitek eloszlatására törekszik az Autista vagyok YouTube-csatorna is, ahol két autista tapasztalati szakértő, Fekete Gy. Viktor és Oravecz Lizanka készít informatív, autentikus, személyes és a humort sem mellőző videókat a témában. Nemcsak arról beszélnek, hogy ők maguk hogyan élik meg saját autizmusukat, milyen nehézségekkel küzdenek és milyen faramuci, sőt olykor kínos helyzetekbe kerülnek, de újabban más érintettekkel is készítenek interjúkat. A Kék Egyenlőség podcast e havi adásában Fáber Ágoston beszélgetett Viktorral, aki még párkapcsolati tanácsokkal is ellátott bennünket.

Hogyan segít a szociálpszichológia megérteni világunkat? Mindenki előítéletes, vagy az előítéletesség puszta jellemhiba? Polarizáltabbak-e ma a társadalmak, mint régen, és megszüntethető-e a megosztottság? Hogyan érthető meg a háború lélektana? Szekeres Hanna szociálpszichológussal, az ELTE PPK oktatójával Czabán Samu beszélget.

Szekeres Hanna bevezet minket a szociálpszichológia régi kérdéseibe, miközben olyan mai problémákra is kitérünk, mint a társadalmak megosztottsága vagy a háború kérdése. A szociálpszichológia szerint az emberi természet nem jó vagy rossz: az ember társas lény, olyan alapvető motivációkkal, mint a kapcsolódás vagy életünk eseményeinek kézben tartása. Ha a feltételek adottak, a legjobb emberek is tömeggyilkossá válhatnak, de a hiedelemmel ellentétben a hatalom nem feltétlenül van rossz hatással az emberekre, inkább csak felerősíti alapvető jellemvonásainkat. Lehet, hogy mindenki előítéletes, de akkor mit csináljunk, ha ráébredünk saját előítéletességünkre? Mit jelentenek a nemi előítéletek a női előítéleteken túl? Paradox módon minél kegyetlenebb az egyik fél egy háborúban, annál inkább szüksége van önfelmentő narratívákra, és annál jobban elhúzódhat egy konfliktus. De akkor hogyan lehet véget vetni a háborús helyzeteknek?

Milyen emberképet közvetítsen a pszichológia a társadalom felé? Hová tűnt a lélek a lélektanból? Rossz az iskola, vagy hülyék a gyerekek? Mi a különbség egy pszichológus és egy pap között? Vajon, eltűnik-e a felvilágosodással együtt a pszichológia és az individualizáció is? A Kék Egyenlőségen ezekről és sok más izgalmas kérdésről beszélgettünk Pléh Csaba Széchenyi-díjas pszichológussal, többek között újonnan megjelent összefoglaló munkája, A megismerés vége kapcsán.

A Kék Egyenlőség podcastban vendégünk volt Pléh Csaba Széchenyi-díjas magyar pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Pléh Csaba fél évszázada foglalkozik a megismerés pszichológiájával, elsősorban a gondolkodás és a nyelv elemzésével és annak történetével, a karantén alatt pedig leült, hogy rendet tegyen az íróasztalában és egy monumentális összegző könyvet írjon a modern pszichológiáról A megismerés vége címmel. A modern pszichológia három nagy kérdése, hogy hogyan ne oldódjon fel a biológiában, hogyan viszonyuljon más versengő szakmákhoz az emberi viselkedés irányításában, és milyen emberképet közvetítsen a társadalom felé. Bár a pszichológia a nagy-nagy kérdéseket, mint például hogy „mi az ember?”, „mi a tudatosság?”, „szabadok vagyunk-e?”, „mi a célunk?”, nem közvetlenül válaszolja meg, hanem lefordítja pici kérdésekre, a szerző bízik abban, hogy apró lépésekkel haladva egy ígéretes tudomány tud lenni. Mikről beszélgetünk még?

A modern pszichológia legfontosabb társadalmi hatása nem az, ami a díványon vagy a munkalélektani hatásokat vizsgáló laboratóriumban történik, hanem ahogy a pszichológia befolyásolja az emberek saját magukról való gondolkodását. De milyen képet közvetítsen a pszichológia? Egy determinisztikus képet, amiben az ember sorsát külső körülmények uralják, vagy érjük el azt, hogy az emberek azt érezzék, saját sorsuk urai? Miközben számos körülmény befolyásolja életünket, azt is ki kell emelnünk, hogy a célokat magunk is alakítjuk. Pléh Csaba szerint az ember állandó kereső és próbálkozó természete révén kilép a determinista emberképből, így igenis vannak ösvények az életünkben, amik között nem a tanító bácsi, a feleségünk vagy a párttitkár, hanem mi magunk választunk.

Vajon illúzió az individualizáció? Hogyan fog osztozni a pszichológia mint hivatás az emberi viselkedés irányításának felelősségében a kultúra képviselőivel, írókkal, a vallások képviselőivel és a különböző versengő új, gyors sikert ígérő foglalkozások, coachok és egyebek világával. Kihívást jelent az is, hogy miközben a pszichológusok elkezdték tudásukat népszerűsíteni, egyre felhígultabb tudásokat adtak a nagyközönség számára. Miért nem bírják a gyerekek az iskolát? Rossz az iskola, vagy hülyék a gyerekek? Az életünkben a legkorlátozottabb erőforrás az idő, pont ezért újra végig kéne gondolnunk, hogyan gazdálkodunk gyermekeink idejével. Eközben az iskolázás minden szintjén a gyerekek saját tudásvágyára kéne építeni és nem arra, hogy van egy meglévő rendszerünk, amit bele akarunk ültetni a diákok fejébe. Ezekről és sok másról beszélget Pléh Csaba és Czabán Samu.

Máté Gábor gyakorló orvosként a trauma és a függőség, illetve a stressz és a betegség kapcsolatával foglalkozik. Ismert képviselője a testet és a lelket egységben kezelő gyógyászatnak, emellett a függőségekre sem elsősorban betegségként, inkább a traumatikus múlt tüneteiként tekint.

Máté Gábor az 56-os forradalmat követően még gyerekként emigrált Kanadába, ahol azóta is orvosként dolgozik. Felfogása szerint a testet és a lelket nemcsak a diagnosztikában, de a gyógyászatban is szerves egységként kell kezelni. Meggyőződése, hogy a függőség csak egy tünet, amelynek kiváltója leggyakrabban valamiféle gyerekkori trauma. Ebből adódóan a pillanatnyi kielégülést nyújtó függőség bár mind az egyénre, mind a környezetére nézve káros, mégis érthető próbálkozásnak tekinthető a lelki fájdalom enyhítésére.

Mindezen túl stresszről, betegségről, sikerről, kudarcról és az önértékelésről is beszélgetett vele Fáber Ágoston és Czabán Samu.

Az úszó Szilágyi Liliána történetét, amely a családon belüli erőszak, illetve a házastárs és a gyerek rovására elkövetett bántalmazási formák meglehetősen széles spektrumát öleli fel, már nemcsak a hazai, hanem a világsajtó is részletesen tárgyalta. Hoyer Mária klinikai szakpszichológussal a rossz bánásmód és a bántalmazás hátteréről, okairól és következményeiről beszélgettünk, így próbálva meg tágabb kontextusba helyezni a konkrét történetet.

A közelmúltban ismerhette meg a nyilvánosság az úszó Szilágyi Liliána történetét. Noha a következő beszélgetés nem erről a konkrét ügyről szól, nem tudunk és nem is akarunk teljes mértékben elvonatkoztatni az úszó által elmondottaktól.

De nemcsak ebben a konkrét esetben nem könnyű tisztán látni, ugyanis már a jelenség általánosabb megragadására irányuló kísérlet is kénytelen szembenézni azzal a problémával, hogy a különböző emberek nem egyformán viszonyulnak a bántás, a bántalmazás kérdéséhez.

Vannak családok és közegek, amelyekben a másik rendszeres érzelmi vagy akár fizikai bántalmazása ha nem is elfogadott, de megtűrt jelenségnek számít. A spektrum másik végén pedig ott van a jelenség szétterítésére irányuló törekvés, amely már egy hangos szóváltás esetén is bántalmazást kiált.

Bár Nyugat-Európában az irodalomterápia mint terápiás megközelítés nem számít újnak, Magyarországon csak az elmúlt néhány évben került be a köztudatba – noha tulajdonképpen itthon is már a 70-es évektől jelen van. Az Irodalomterápia című, frissen megjelent könyv szerzőjével, Jakobovits Kitti pszichológussal beszélgettünk, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az irányzat hazai népszerűsítésében.

Bár az irodalomterápia nem nevezhető új kezdeményezésnek, hiszen az 1970-es évek óta Magyarországon is jelen van, egyelőre kevesen ismerik és használják a módszert. Jakobovits Kittivel, az Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel című könyv szerzőjével a megközelítés sajátosságairól, az egyéni és a csoportos foglalkozások alkalmazási területeiről és a terápiás ülésekkel kapcsolatos tévhitekről is beszélgettünk. Mi a különbség irodalomterápia és irodalompszichológia között? Mennyiben más a terápiás olvasás, mint az, amikor csak úgy, kedvtelésből olvasunk valamit? Milyen szövegek alkalmasak terápiás célra, és vajon léteznek-e irodalomterápiás olvasókönyvek? Őrültek-e a zsenik, és zsenik-e az őrültek? Tényleg „ki lehet terápiázni” valakiből a kreativitást? A szerzővel többek között ezekre a fontos és olykor provokatív kérdésekre is kerestük a válaszokat.

A mai alkalommal Kovai Melinda és Neumann Eszter mutatja be a szocioanalízis általuk kidolgozott módszerét. A Pierre Bourdieu munkássága által ihletett szocioanalízis résztvevők egy csoportja számára segít érthetővé és átélhetővé tenni azokat a társadalmi tényezőket, amelyek az ő viselkedésüket, választásaikat vagy akár ízlésüket meghatározzák, emellett a társadalmi konfliktusokat is eltávolítja az egyén szintjétől, és a megoldás reményében azok mögöttes okait keresi.

A Fordulat társadalomelméleti folyóirat a közelmúltban publikált egy tematikus számot a kritikai pedagógia témakörében. Ebben a számban jelent meg Kovai Cecília, Kovai Melinda, Mészáros György és Neumann Eszter tanulmánya „Szocioanalízis, avagy játék a társadalmi egyenlőtlenségek” címmel. Hogyan viszonyul a szocioanalízis a pszichoanalízishez, és hogyan lehet a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét játékos eszközökkel felfejteni? Vajon ha megértjük, hogy milyen strukturális erők formálják a társadalmakat és okozzák a különböző társadalmi osztályok közötti konfliktusokat, akkor e konfliktusok száma és mélysége is csökkenthető lesz? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kovai Melindával és Neumann Eszterrel.

A tudományos teljesítmény mérésével kapcsolatos diskurzusokban két lehetséges végpontot azonosíthatunk. Az egyik szerint a tudományos teljesítmény számokkal objektíve is megragadható, a mutatók pedig a vitán felül álló valóságot tükrözik, míg a másik szerint nem léteznek objektív számok, ezért nem is érdemes a kutatók teljesítményét mérni. A mai adásban a számfetisizmus és a számszkepticizmus útvesztőjéből Demeter Márton kommunikációkutatóval, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensével próbálunk meg kikeveredni.

A tudományos teljesítmény mérése és mérhetősége kérdésében maguk a tudósok is megosztottak. Demeter Márton kommunikációkutatót, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensét arról kérdeztem, hogy miért van szükség a tudományos teljesítmény mérésére, és hogy a teljesítményt mérő mutatók mennyire objektívek, nem lehet-e őket valamiképpen opportunista módon „kicselezni”. Ugyancsak szót ejtünk a tudományos tudás termelésének globális összefüggéseiről, és azt a kérdést is boncolgatjuk, hogy vajon elvárható-e egy alulfizetett kelet-európai kutatótól, hogy ugyanolyan színvonalon publikáljon, mint a centrumországok magas jövedelmű kutatói. Végül nem mulasztunk el kitérni arra sem, hogy a tudományos tevékenységek mérése beleilleszthető-e valamiféle baloldali társadalomkritikai perspektívába.

K. Horváth Zsolttal – megjelenés alatt álló Mérei-monográfiája apropójából – Mérei Ferenc (1909–1986) pszichológus, neveléskutató életútjáról és szellemi örökségéről beszélgettünk. Mérei tevékenységében a tudományos igényesség és a társadalomjobbító törekvések sajátos módon fonódnak egybe. A Kék Egyenlőség podcast adásában ezt az összefonódást próbáljuk meg némiképp kibogozni.

Mérei Ferenc (1909–1986) élete szorosan összefonódott a 20. század fordulatokban és viszontagságokban gazdag történetével: nemcsak a Horthy-érában, de később a Rákosi- és a Kádár-korszakban is következetesen kiállt politikai és tudományos elvei mellett, és ezért többször is súlyos árat kellett fizetnie. A fiatalon Párizsból hazatérő és sokáig a tudományos élet peremén tevékenykedő Mérei a 70-es, 80-as évekre végül elismert és nagy hatású tudóssá válik. Erről és még számos egyéb kérdésről beszélgettünk K. Horváth Zsolt társadalomtörténésszel, akinek várhatóan ősszel jelenik meg nagymonográfiája a neves magyar pszichológusról, a gyermeklélektan és a neveléstudomány elismert szakértőjéről.

Szalai Erzsébet szociológus-közgazdásszal a Replika folyóiratban megjelenés alatt álló tanulmányáról beszélgettünk, melynek címe: Szenvedélyek, identitások – és struktúrák. Az írás többek között azt vizsgálja, hogy a kapitalizmusnak a 70-es évektől kiépülő formája milyen társadalmi, lélektani és társadalomlélektani változásokat eredményezett.

A Kék Egyenlőség podcast mai vendége Szalai Erzsébet szociológus-közgazdász, akivel a Replikafolyóiratban megjelenés alatt álló tanulmányáról beszélgettünk. A beszélgetésben számos, egymással szorosan összefüggő témát jártunk körül. Szót ejtettünk arról, hogy a szociológus a strukturális elemzés segítségével mit érthet meg a társadalomlélektani folyamatokból, mégis a beszélgetés központi témája a pszichopolitika kérdése volt: a munka világának egy olyan új fegyelmezési rezsimje, amely képes elhitetni a munkavállalóval, hogy egyre szabadabban választ a munkalehetőségek közül, miközben a munkahelyek egyre bizonytalanabbá válnak.

Scheiring Gáborral tudomány és politika viszonyáról, az orbáni felhalmozó államról, valamint legújabb kutatásai alapján arról beszélgettünk, hogy Kelet-Európában az 1989/90-es társadalmi és gazdasági átmenet hogyan vezetett a munkásosztály egészségének megroppanásához és várható élettartamának radikális csökkenéséhez. Pedig ez az úgynevezett „mortalitási válság” tudatosabb tervezéssel, célzott társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedésekkel elkerülhető lett volna.

Scheiring Gábort korábbi politikai és tudományos kétlakiságáról, a Fidesz felhalmozó államáról és a rendszerváltást követően számos kelet-európai országon végigsöprő „mortalitási válságról” kérdeztük. Még konzervatív becslések szerint is legalább 3 millió ember – nagyrészt ipari munkás – halála írható a gyors és átgondolatlan tömeges privatizáció számlájára, de egyes számítások szerint csak Oroszországban mintegy 7 millió ember halt bele az átmenetet követő bizonytalanságba, kilátástalanságba, munkanélküliségbe és a diszfunkcionális megküzdési stratégiákba: így az alkoholizmusba. A rendszerváltást ebből a teljesen új perspektívából vesszük ezúttal szemügyre.

Bánki György pszichiáterrel 2017-ben már beszélgettünk a narcizmus jelenségéről általában. Ezúttal azt a kérdést járjuk körbe, hogy egy gyerekből milyen körülmények hatására válik narcisztikus felnőtt. De az ellenkező tendenciára is kitérünk, hogy miként kell egy gyereket „jól” szeretni, hogy később ne váljon narcisztikussá és szimmetrikus módon tudjon másokhoz kapcsolódni.

Narcisztikusnak lenni hatalmas teher. Teher a környezetnek, de teher a narcisztikus embernek is. Bánki Györggyel, a kérdés szakértőjével arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi történik akkor, ha a kisgyerekre természetes módon jellemző énközpontúság felnőttkorban is megmarad. Megnézzük, hogyan működik egy narcisztikus dinamikájú család, amelyben a gyerek életkorsajátos igényei háttérbe szorulnak, ő maga pedig pusztán a szülő pszichológiai vagy egyéb szükségleteinek kielégítésére szánt „eszközzé” válik ahelyett, hogy megkapná a neki kijáró feltétel nélküli szeretetet, biztonságot, empatikus figyelmet. A helyzet azért nem reménytelen, terápiás folyamatban a narcisztikus ember képes lehet megtanulni, hogyan tud szeretetre és empátiára épülő barátságot vagy párkapcsolatot kialakítani és fenntartani.

Stefanik Krisztina pszichológussal, autizmusszakértővel beszélgettünk az autizmus kialakulásának okairól, a korai jelekről, valamint arról, hogy hogyan érzékeli egy autista a világot. Arra is kitérünk, hogy a fizikai és társas környezet sajátos kialakításával hogyan tudjuk az autizmusban érintett emberek mindennapjaikat megkönnyíteni.

Az autizmusra korábban tipikusan a fiúkra-férfiakra jellemző fejlődési zavarként tekintettek. A közelmúltban azonban a diagnosztika finomodásával a nemek közötti arány már az 50-50 százalékot közelíti. Stefanik Krisztina pszichológussal, autizmusszakértővel többek között az autizmus megjelenési formáiról, az autisták sajátos szükségleteinek okairól, valamint arról is beszélgetünk, hogy milyen fizikai és társas környezetben érzik jól (illetve kevésbé rosszul) magukat. Természetesen a világjárvány hatása őket sem kerülte el, így arra is kitérünk, hogy milyen nehézségekkel vagy akár könnyebbségekkel jár esetükben a kialakult világhelyzet.

Az Új Egyenlőség Kék Podcastjának első adásában Pogátsa Zoltán főszerkesztő kérdezte Fáber Ágostont a podcast céljairól. Mi az értelme egy pszichológiai és társadalomkritikai podcastnak? Hogyan kapcsolódik ehhez a kritikai pszichológia perspektívája? És hogyan kerül a szociológus csizmája a pszichológia asztalára?

A Kék Podcast meglehetősen tág témavilágot ölel fel: pszichológiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik kritikai perspektívából. Az első adásban a társadalom strukturalista elemzése mellett a kritikai pszichológia – korántsem egyetlen irányzatba tömörülő – megközelítéséről beszélünk röviden, amely a pszichoterápia és a pszichológiai tudástermelés sajátosságait vizsgálja hol pszichológusok, hol szociológusok, hol pedig történészek aktív közreműködésével. Első ránézésre egy szociológus tájidegen lehet a pszichológia világában, fontos azonban, hogy a pszichológiának elsősorban nem pszichológiai, hanem szociológiai és filozófiai reflexiójára törekszünk – ahogyan tesszük ezt majd egyéb társadalmi kérdésekben is. A pszichológiai tudástermelés és gyakorlat nem csak pszichológiai kérdés, ahogyan egy híd felépítése sem csak mérnöki probléma.