Új Egyenlőség

Van-e különbség a politika és a civil élet között? Hogyan tud egy politikus tényleges közösséget építeni? Miért lehet hasznos, ha egy civil szervezet politikusokat képez? Ezek a kérdések különösen aktuálisak most, amikor a Közélet Iskolája Politikus Műhelyt indít, hogy lehetőséget biztosítson helyi közösségben aktív emberek számára a politikai élet megértésére és gyakorlati használatára. A januárban induló képzés célja, hogy a politikától ne féljünk, hanem annak eszközeit megismerve építsünk helyi közösségi hatalmat, hogy valóban kontrollálhassuk közös életünket. Ennek apropóján Fernengel Ági szociológussal és antropológussal beszélgetett Czabán Samu, az Új Egyenlőség szerkesztője a civilek politikai szerepvállalásának fontosságáról, kihívásairól és a hatékony politikusi működés feltételeiről. elszakadjon a valóságtól. Egy jól működő politikai csapat olyan, mint egy erős közösség: közös értékek és célok mentén épül fel, és kölcsönös támogatásra épül. A közösségi alapú működés ráadásul növeli a politikai szerepvállalás hitelességét, hiszen a választók érzik, hogy a politikus nem egyéni érdekek mentén cselekszik, hanem egy közösség által megerősítve. Miért akarhat egy civil szervezet politikusokat képezni? A Közélet Iskolája példája jól mutatja, hogy egy civil szervezet közéleti ügyekben is fontos szerepet játszhat. A cél itt nem az, hogy a civil szervezetek elveszítsék a pártpolitikától való függetlenségüket, hanem hogy olyan eszköztárat biztosítsanak, amely segítségével a civilek magabiztosabban és tudatosabban tudják érvényesíteni a közösségük érdekeit a politika érdekvédő vagy képviseleti szeletében is. A civil szervezetek által képzett politikusok képesek lehetnek arra, hogy a hagyományos politikai terepen is megőrizzék elkötelezettségüket a közösségi érdekek mellett. Végső soron a civil szervezetek politikai részvétele nem jelenti azt, hogy „belemocskolódnának” a politikába. Éppen ellenkezőleg: hitelesebbé és közösségibbé tehetik a politikai életet, ha saját értékeiket és módszereiket képesek beépíteni a döntéshozatal folyamatába. A Politikus Műhely januárban induló féléves képzésére 2024 november 17-ig lehet jelentkezni. Akit érdekelnek a részletesebb információk, a linken utána tud járni.

Orbán Viktor 2014-ben jelentette be az illiberális állam tervét, 2019-ben a létrejöttének a befejeződését. 2024-ben az ötödik „születésnapját” tölti be… Hogy pontosan mit is jelent az illiberális állam, politikai termék-e vagy egy új államszervezési modell, erről beszélgettünk Kis Miklóssal, aki az Új Egyenlőségen jelentett meg erről egy írást.   Kis Miklós írása Az illiberális állam és Magyar Péter felemelkedése címmel jelent meg október elején az Új Egyenlőségen. A cikk apropója, hogy a 2019-ben létrejövő illiberális állam immár 5 éves. A szerző korábbi jövendölései sok tekintetben megvalósultak, hiszen a nemzeti fizetőeszköz gyengülése volt az egyik várakozása, amely a 2019-es 330 forint körüli euróárfolyam helyett a 390-400 forint közötti sáv között van már. A szerző másik várakozása a munkavállaló-ellenes lépések bevezetése volt. Ennek a nyitányát a rabszolgatörvény jelentette (természetesen 2010 óta jelen van a masszívan szakszervezet-ellenes és munkavállalói jogokat csökkentő politika), illetve a külföldi munkavállalók kölcsönzött munkaerőként történő behozatala is erősen alátámasztja ennek a kurzusnak a karakterét. A gazdasági szerkezet átírása, pontosabban védendőkre és támadandókra való felosztása is erőteljesen megjelent. Egyszerre multibarát és eredeti tőkefelhalmozást támogató politikát folytat a kormány. Bizonyos szektorokban persze még a külföldi befektetőket is támadják és hazai tőkére cserélnék őket (a kiskereskedelem most egyértelműen ilyen). Ugyanakkor nemcsak gazdasági, társadalmi, hanem politikai szempontból is érdemes megnézni, mit hozott az illiberális állam. Tényleg szükségszerű-e, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok, amelyek parlamenti képviselettel bírnak, az eljelentéktelenedés felé haladnak, miközben kinőtt egy új politikai erő? Ahogy Kis Miklós fogalmaz: „Az persze tagadhatatlan, hogy Orbán és Magyar a két meghatározó szereplő. Az új politikai tér centruma jobboldalon van, a magyar társadalom és politika jobbratolódása megállíthatatlannak tűnik.” Kérdés, hogy az ellenzéki szavazók értékrendje ténylegesen is igazodni fog-e ehhez, vagy az illiberális állam azt tanítja a választóknak, hogy kormányváltás csak jobbról érkezhet. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy jobbról előzik meg a Fideszt, de azt igen, hogy jobboldali értékrendű politikusok akarják leváltani a Fideszt.

A magyar kormány mintha gazdasági paradigmaváltást hirdetett volna meg a gazdasági semlegesség elvével. Mások szerint ez egy politikai-kommunikációs termék, amivel meg akarja magyarázni egyéb politikai húzásait a kormányfő. Erről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal. A világgazdaságban fokozódik a küzdelem, a dominanciaharc a vezető erő megszerzése érdekében. Ezt sokkan blokkosodásnak nevezik, amelyet a II. világháború utáni folyamatokhoz hasonlítanak. Büttl Ferenc szerint az már önmagában kérdéses, hogy most is hasonló helyzetet élünk-e át. A multinacionális vállalatok világában, amikor a globális gazdaság a gyártási folyamatokat nem nemzetgazdasági alapon szervezi meg, lehetséges-e keleti és nyugati blokkokról beszélni? Valószínűleg nem. Ezért minimum problematikus az a megközelítés, hogy azért visz olyan külpolitikát a kormány, amit látunk, mert ezzel akarja megőrizni potenciális gazdasági együttműködési lehetőségeit. Ennek a logikának talán a Trump iránti barátság az egyik legnehezebben megmagyarázható eleme. Azt tudjuk ugyanis, hogy a Kína mint gazdasági ellenség elleni harc már az ő elnöksége alatt megindult. Ezen nem is kívánna változtatni, ha megnyerné a választást. Ez maga a blokkosodás politikája. A magyar miniszterelnök szinte politikai „all in”-t játszik ennek kapcsán, azaz minden kreditjét Trump esetleges győzelmére teszi fel. Ugyanakkor a gazdasági semlegesség elve alapján minden követ megmozgat azért, hogy üzletelni tudjon Kínával is. Ez minimum ellentmondás, amelyre az se lehet válasz, hogy majd a személyes jó viszony valamiféle külön megállapodást tesz lehetővé az USA és Magyarország között. Ez azért sem képzelhető el, mert Magyarország az EU tagja, és ezáltal ennek a gazdasági szövetnek a leválaszthatatlan része. Azaz a külön gazdasági megállapodás értelmezhetetlen egy külső országgal. Ahogy Büttl Ferenc fogalmazott, az persze helyes, hogy a nagyon erős német gazdasági kitettséget próbálja lazítani Magyarország, de ennek rövid távon nem sok realitása van. A beszélgetés utolsó harmadában a magyar monetáris és fiskális politika konfliktusát néztük meg közelebbről. Büttl Ferenc szerint ennek legújabb fellángolása a 2023-as infláció miatti „el/leszámolási vita” miatt történt. Két kérdést másképp ítéltek meg a felek: ki a hibás? és ki oldotta meg? A kormány alapvető elvárása, hogy a kamatot gyorsabban kellene a jegybanknak csökkentenie. Ez ugyanis lassítja a beruházásokat, és drágítja a finanszírozást. Azonban ez nem csak akarat kérdése. Hiába lesz jövő márciustól új vezetése a jegybanknak, attól nem lehet rángatni a monetáris folyamatokat. Természetesen csökkenhet a feszültség a kormány és az MNB között, kevesebb szakmai elemzés jelenik meg arról, hogy ki a hibás, de ez nem oldja meg a növekedési problémákat.

A digitális kapitalizmus egyes értelmezések szerint a kapitalizmus új változata, és ebben a tekintetben egy elkülönült korszaknak is tekinthető. Miközben vitathatatlanul egy technológiai ugrás szemtanúi vagyunk, de vajon jobb lesz-e ezáltal jobb? Erről beszélgettünk Pogátsa Zoltánnal, a Digitális kapitalizmus című könyv szerzőjével, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.   A technológiai fejlődés egyértelműen látszik az appok, a bigh tech, az AI, a kriptó világában. A kérdés az, hogy ettől javul-e az életminőség, és legfőképpen hogyan hat ez a társadalmi egyenlőtlenségre. Az erre adott válasz Pogátsa Zoltán elmondása alapján nyugtalanító. Azt mutatta ki más szerzők munkái alapján, hogy a korábbi időszakok fejlődési hullámainak egyértelműen az volt a következménye, hogy azok egy szűk elit számára hoztak fejlődést. Az egyének kizsákmányolása jelentősen növekedett, és csak akkor tudtak a fejlődés eredményeiből részesülni, ha megszervezték magukat, és összefogtak más, hasonló helyzetben lévőkkel. Egy sajátos gazdasági mozgás is tapasztalható, amely az államok feletti vállalatok további erősödését hozzák. Az appok kapcsán arra hívta fel a figyelmet Pogátsa Zoltán, hogy nagyon erős kockázati tőkealapok vannak ezek mögött, és valójában a kínai cégek fejlesztéseit is nyugati alapkezelők finanszírozzák. Azaz a profit, az eredmény ott is fog összpontosulni. Van egy érdekes emberi dimenzió is. Ez pedig a fejlesztők és a működtetők közötti ellentmondás. A kockázati tőkealapok sajátossága, hogy valójában embereket finanszíroznak, akik várhatóan képesek piacot letaroló ötletekkel megjelenni. A startup korszak az, amikor a legfőbb emberi érték a végtelen megszállottság. Ugyanakkor általában ezek a fajta emberek már nem képesek megvalósított ötletüket működtetni, csapatban nem képesek dolgozni. Ezért lecserélik őket, és a kockázati tőkealapok új embereket hoznak be helyükre. Sok tekintetben mítosz az, hogy a sok pénztől csak egy jó ötlet választja el a halandó embert. Ezt sugallják a digitális kapitalizmus finanszírozói, akik ha kell, pillanatok alatt arrébb rakják az innovátort. A digitális kapitalizmus által felvetett kérdések közé tartozik a feltétel nélküli alapjövedelem is. Pogátsa szerint nem utópia, hanem a jelen valósága, hogy a robotok elveszik az emberek munkáját. A rózsaszín galléros (segítő) munkák megmaradnak, amire lehetőségként kell tekintetünk. Ugyanakkor valamiből élnie kell a társadalomnak, erre pedig a feltétel nélküli alapjövedelem jelenthet választ.

Hogy alakulnak az erőviszonyok két hónappal az amerikai elnökválasztás előtt? Milyen kampánystratégiákat választanak a jelöltek? Mely témák mozgatják meg leginkább az amerikai választókat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ az Új Egyenlőség e heti podcastjában, amelyben Bíró-Nagy András kollégánk Kaló Máté Amerika-szakértővel beszélgetett. Joe Biden visszalépése új dinamikát adott az amerikai elnökválasztási kampánynak - hívta fel a figyelmet Kaló Máté. A demokraták, akik korábban szinte biztosnak látták a vereséget, újra versenybe kerültek. Kamala Harris ledolgozta hátrányát, a legfrissebb közvélemény kutatások alapján kiegyenlített a küzdelem a két jelölt között. A kampányban a gazdasági, a külpolitikai és az identitáspolitikai témák egyaránt jelen vannak. Donald Trump leginkább gazdasági témákban próbál támadni, és emellett Harris külpolitikai tapasztalatlanságára játszik. Harris az abortuszt emelné központi témává, ami a Trump által kinevezett alkotmánybírók döntése alapján már nem számít alkotmányban védett jognak. Kaló Máté viszont rámutatott, hogy bár mindegyik téma fontos, a kampány leginkább az elnökjelöltek karakteréről szól, és Trump megosztó személyisége köré épül. Kaló Máté szerint a demokraták és a republikánusok közötti verseny azért is válhatott kiegyenlítetté, mert a Trump-kampány teljesen Bidenre készült, és nem tudott hatékonyan reagálni a visszalépésre. Ez részben annak köszönhető, hogy Trump mozgástere ekkorra beszűkült, mivel az alelnökjelöltjét már korábban kiválasztotta. Trump stratégiája így az lett, hogy Harrisre tolja Biden örökségét. Kaló Máté arra is kitért, hogy Trump az ellene elkövetett merényletből sem tudott igazán politikailag profitálni. Az incidens után azonnal ugyanazzal a lendülettel támadta ellenfeleit, így a merénylet a napi politikai csatározások hevében gyorsan elvesztette jelentőségét. Kaló Máté azt is kifejtette, hogy Harris kampánya is küzd problémákkal. A demokraták stratégiája, hogy Harris ügyészi múltját kihasználva az egész kampányt egyfajta vádemelésként interpretálják, amely során Trumpot el kell ítélni a 2021. január 6-án történt Capitolium ostroma miatt. Harris személye ugyanakkor nem elég karizmatikus, és alelnökként sem tudta megmutatni saját arcélét. Leginkább a külpolitika terén maradt adós egységes világnézettel, amelyet Trumppal szembe állíthatna. Az újabb szavazók megszólításához tehát Harrisnek bizonyítania kellene vezetési képességeit. Kaló Máté arra is kitért, milyen hatása lehet az amerikai választások eredményének Magyarországra. Szerinte egy Harris győzelem nem hozna érdemi változást a Biden-korszakhoz képest. Emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy az amerikai külügyi és védelmi politikai meglehetősen stabil, még akkor is, ha különböző karakterű és nézetű elnökök követik egymást. Bár a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy Orbán Viktor és Donald Trump számos kérdésben egyetértenek, valójában vannak jelentős különbségek is a két politikus világnézete között. Ez korlátot jelenthet abban, hogy mekkora változások lennének várhatók egy újabb Trump elnökség esetén.

Az európai parlamenti választások megmutatták magyar szempontból, hogy nem jött be a kormánypárt vágya: most sem sikerült elfoglalni Brüsszelt. Sőt a Bizottság elnöke továbbra is a magyar kormány óriásplakátjain negatív szereplőként feltüntetett von der Leyen maradt. Erről és a várható prioritásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.   Ha Fidesz-szempontból konklúziót akarnánk vonni a júniusi EP-választások eredményei után, akkor az valami ilyesmi lehet: „Pech, most sem sikerült elfoglalni Brüsszelt, sőt a korábbi politikai szereplők határozzák meg a következő éveket.” Ennek emblematikus pontja, hogy von der Leyen maradt az Európai Bizottság elnöke, a korábbi koalíció irányítja Európát, amelynek minden tagjával nyílt konfliktusa van Orbán Viktornak. Ugyanakkor tény, hogy valami sikert a magyar kormányfő is fel tudott mutatni. A hármas stratégiai célkitűzéséből egy elem teljesült, hiszen képes volt a senki földjéről indulva újra pártcsaládot, új politikai hazát találni magának. Azt a két célt már nem tudta elérni, sőt közelébe se került, hogy egyesítse az Európai Néppárttól jobbra álló erőket, és képes legyen meggyőzni az EPP-t, hogy új koalíciót építsen fel a szociáldemokraták, zöldek és liberálisok nélkül. A beszélgetés során azt is elemeztük, hogy mi történik most Brüsszelben, milyen forgatókönyvek várhatók az Európai Bizottság felállítása során. Egyelőre csak az elnököt választották meg, szükség van biztosokra, akiket a tagállami kormányok jelölnek első körben. A jelölések beérkezése után kerül sor a portfóliók osztására, majd a parlamenti meghallgatásokra. Bíró-Nagy András véleménye szerint november előtt nem lesz új Bizottság, és nagy valószínűség szerint nem megy át majd mindegyik jelölt a rostán. Ez történt öt éve is, amikor többek között a magyar kormány jelöltje bukott el, és „beugróként” jött csak a mostani biztos, Várhelyi Olivér. Orbán Viktor őt jelölte most is, de könnyen lehet, hogy a Fidesszel szembeni negatív hangulat elsöpri a személyét, ezért pletykák szerint már készülődik beugróként Győri Enikő. A személy mellett azonban talán fontosabb, hogy milyen területet kaphat meg a magyar biztos. Erről nem tudunk biztosat, az a feltételezés tartja magát, hogy a mostani keleti bővítési portfólió nem magyar kézbe kerül. Ennek fő oka, hogy ez a terület a következő öt évben felértékelődik, mivel tervek szerint 2030-tól már új tagállamok csatlakozása lesz napirenden. Addig ezt a folyamatot végig kell vinni, és a tárgyalásokat le kellene zárni például a Nyugat-Balkán országaival. Az Európai Bizottság minden ciklusban igyekszik reagálni a változó politikai környezetre, és ez alapján alakítja a portfóliókat. A 2024–2029-es időszakban hírek szerint felértékelődik a védelmi politika, ezért ennek a területnek várhatóan lesz biztosa, valamint a baloldaliak kérésére a lakhatás is kiemelt figyelmet fog kapni.

Az Új Egyenlőség podcast korábbi adásában már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy milyen mértékben üresedik ki az ideológiai, értékalapú politizálás. Ennek egyik tételmondata: „Ma már nem számít, jobboldal vagy baloldal…” Erről beszélgettünk Scheiring Gábor közgazdásszal, társadalomkutatóval. Nem magyar, és nem újkeletű az a jelenség, hogy politikai pártok arra építik ideológiájukat, hogy „se nem jobb, se nem bal”. Ezzel szemben centrista, szakértői imidzseket húznak fel, mintha a korábbi értékalapú megközelítések a politikában már nem lennének fontosak vagy érvényesek. Scheiring Gábor szerint ez nem új epizódja ez a nyugat-európai pártrendszernek. Amióta a baloldal feladta a gazdasági értelemben vett bal-jobb értéktengelyt, és neoliberális fordulatot hajtott végre, eltűnt a pártok közötti különbségek jelentős része. Hiszen a szociáldemokrata pártok már nem a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben fogalmazták meg kritikájukat, hanem csak kisebb korrekciókat tartottak szükségesnek. Nem alakítani akarják a piacokat, hanem meglovagolni. Amint a baloldal kivonult a munka-gazdaság tematikából, a populista jobboldal képes volt megszólítani az olyan hagyományos baloldali csoportokat, mint a munkásság. Ezt pedig nem azzal a céllal teszi, hogy a helyzetük jobbítását ígérje (magasabb bérek, jobb munkahelyek), hanem lényegében a status quót, azaz a globalizmus elleni védelmet ígéri. Ezt látjuk Magyarországon és az USA-ban is. A baloldal azzal lép fel, hogy neki csak az a feladata, hogy mindenkivel szemben megvédje a demokratikus értékeket. Ez azonban szintén csak a status quo ígérte, és semmilyen módon nem látszik benne a hagyományos baloldalra jellemző átalakító düh, azaz a társadalmi osztályok számára fontos kérdésekben a változás valódi ígérete. Nemcsak ideológiai veszteséget szenvedett el a baloldal ezáltal, hanem szervezeti eltolódás is kialakult. Ez alatt azt értjük, hogy a tömegpárti jelleget felváltotta a professzionális működés, amely a közpolitika alkotását kiszervezte think tankeknek, a kommunikációt ügynökségeknek. Közben a tagság szerepe leértékelődött, nem is fontos már a tömegpárti jelleg. Ez a baloldali pártok és a szakszervezetek közötti természetes szövetség lazulását, a baloldali kulturális intézményrendszer lebontását eredményezte. Voltak kísérletek arra, hogy a baloldal képes legyen kitörni ebből a szerepből, és újradefiniálja magát gazdaságpolitikai kérdésekben. Ez azonban a centrum irányából erős támadásoknak volt kitéve, és el is bukott. Erre látunk példákat a Corbyn vezette Labour esetében, illetve a Szirizánál vagy a Podemosnál.

Mintha megint reneszánsza lenne a magyar politikában annak, hogy nem számítanak a politikai oldalak, nincs is olyan, hogy jobb és bal oldal. Ennek sok előképe van a nyugat-európai demokráciákban, csak éppen ezekről a végén kiderült, hogy nem többek, mint politikai termékek. Erről beszélgettünk Jámbor András országgyűlési képviselővel.   A rendszerváltás utáni politikai életben többször előkerül termékként a se nem bal, se nem jobb kérdése. Ez egyfajta öndefiníciós kísérlet, amely talán sokkal jobban szól a „régiektől” való megkülönböztetésről, semmint arról, hogy ideológialag mit is gondol magáról az adott közösség. „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” – ez volt a 90-es években a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártja alapelve. 2017-ben a Momentum párttá válásának hajnalán sokszor elhangzott az a megközelítés, hogy se nem jobb, se nem bal, a többit majd meglátjuk. A Tisza-párt mostani fázisában is elhangzik az, hogy se nem jobb, se nem bal, csak magyar. Nem egyedülálló ez, hiszen Franciaországban Macron elnök úgy volt képes a maga javára átrajzolni a politikai térképet, hogy a jobb-bal dichotómiát idejét múltnak kezdte tekinteni. Más kérdés, hogy 2024-ben ennek egyértelmű lett a következménye, hiszen saját magát szalámizta le ez a centrista megközelítés. Jámbor András szerint a magyar baloldal előtt is áll-állt egy stratégiai dilemma: értékalapú politizálás vagy anti-orbánizmus. Az utóbbi nyert. Ez könnyebb útnak számított, több és nagyobb választói koalíciót feltételezett. Ennek következménye, hogy értékalapú megmozdulások transzformálódtak át anti-orbánista megmozdulásokká. A 2018-as rabszolgatörvény elleni tüntetés, amely a munkavállalói jogokról szólt, egy pillanatban már térben és témában is átalakult a sajtószabadság elleni megmozdulássá. Érdemes megnézni, az értékalapon íródott és alapvetően baloldali megközelítésű 2022-es összellenzéki program hogyan került a sarokba, és a jobboldali beállítottságú Márki-Zay Péter miképpen tette a kampányt anti-orbánista show-vá. Miközben az anti-orbánizmus győzött az ellenzéki útkeresés harcában, Jámbor András arra mutat rá, hogy soha nem volt ennek a gondolatnak többsége a társadalomban. Téves állítás, ha azt gondoljuk, a Fidesszel szembeni világ szavazói anti-orbánisták lennének. Amennyiben elfogadjuk ezt az állítást, akkor az erre épülő ellenzéki stratégia rossz, és valójában elitpolitizálást jelent csak. Miközben nem igaz az az állítás, hogy Nyugat-Európában már ne lenne jelentősége a bal-jobb tengelynek. Sőt a baloldal erősödése látszik Franciaországban, Olaszországban, és Nagy-Britanniában is. Jámbor András szerint a baloldal akkor képes megépülni, ha új utat választ, értékalapon politizál, és nem az anti-orbánizmus lesz a kizárólagos programja. A két adekvát társadalmi csoport, amellyel társadalmi koalíciót kell kötni, a szakszervezeti világ és az egyetemi világ. És el kell fogadni, hogy ezek a csoportok nem teljesen kompatibilisek az anti-orbánizmus szavazói közegével.

A Policy Solutions több éve méri, hogy milyenek a magyar társadalom külpolitikai attitűdjei. Kelet vagy Nyugat? NATO vagy függetlenség? Orosz vagy ukrán? Leegyszerűsítve ezek a fő kérdések. De a kutatás mélységei talán ennél is izgalmasabbak, erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével.   A márciusi adatfelvétel során kialakult kép a magyarok külpolitikai irányvonalairól elsőre sok szempontból inkoherensnek tűnik. A kutatás fő megállapításai ugyanis egyrészt egy nyugati fősodorba illeszkedő ország képét mutatják: ·        a magyarok többsége szerint az ország helye nyugaton van; ·        a NATO-tagságot tartják a legtöbben előnyösnek, és nem gondolják a magyarok, hogy a NATO vagy az EU széteshet a következő 20 évben; ·        25 év után: a magyarok háromnegyede támogatja az ország NATO-tagságát; ·        az elmúlt egy évben csökkent a magyar társadalom által érzékelt háborús veszély. Ugyanakkor elindult egy orosz közeledés is: ·        Ausztriát látják a magyarok a legfontosabb partnernek, 2024-ben Ukrajna került a lista végére; ·        már nagyobb fenyegetésként tekint a magyar társadalom Ukrajnára, mint Oroszországra; ·        Ukrajna támogatása: már csak a humanitárius segítségnyújtásnak van támogatottsága, a pénzügyi és a katonai támogatást is ellenzi a magyarok többsége; ·        tovább romlott az ukrán menekültekhez való hozzáállás. A beszélgetés elején erre az ellentmondásra kerestük a választ. Bíró-Nagy András szerint ahol évszázados értékválasztások vannak, ott nagyon nehezen alakítható a magyar társadalom többségi álláspontja. Ilyen a nyugati orientáció. Persze ebben is érezhető a kormánypárti táborban egy eltolódás, de még mindig többsége van annak, hogy a helyünk nem a keleti országok között van. A NATO támogatásának erős volta a biztonságba vetett hitben nyugszik, illetve a magyar kormány az Európai Unióval ellentétben nem fogalmaz meg erős kritikákát ezzel a szövetséggel kapcsolatban. Ugyanakkor az orosz–ukrán háború kapcsán meglévő álláspontok már nem stabil, évszázados viszonyban értelmezhetőek a magyar társadalomban. Ezért lehetséges, hogy egyre rosszabb értékeket mutat Ukrajna megítélése, miközben azt is el kell mondani, hogy az orosz barátság nem nőtt, mintha lenne ennek is egy üvegplafonja. Ukrajna megítélésének romlása az ellenzéki szavazók körében érezhető leginkább, elkezdtek azonosulni a kormánypárti szavazók értékrendjével. Könnyen lehet, hogy emögött az áll, hogy az ellenzéki pártok kevesebbet beszélnek erről a kérdésről, és nem adnak saját szavazóiknak támpontokat ennek kapcsán. A beszélgetés során azt is megnéztük, hogy hogyan illeszthető össze a kormány háborús pszichózisra épülő kampánya azzal, hogy márciusban kevesebben tartottak a háborútól, mint akár egy évvel korábban. Ennek okait és az adatok mögötti településtípusos eltéréseket is elemeztük.

Politikai földindulás vagy stabilitás – ez volt a kérdés a júniusi európai parlamenti választásokon. Az adatok azt mutatják, hogy tektonikus mozgás nem volt, balközéptől a jobbközépig tartó pártcsaládok tartják meg a többséget. Ugyanakkor lehetnek átrendeződések a közpolitikai hangsúlyban. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással. Idézzük fel az Új Egyenlőség podcast januári külpolitikai évadnyitójában elhangzott gondolatokat: „Szűken véve az európai porondot, a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbemenjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AfD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek a belpolitika logikája szerint szinte teljesen kizárt opciók.” A júniusi EP eredmények alátámasztották ezt. Nem következett be az, amire elemzők se láttak jelentős esélyt, hogy sok tagállamban egyirányú tektonikus mozgások legyenek, és ez átírja az erőviszonyokat. Ezzel szemben az történt, hogy a mérsékelt jobboldali Európai Néppárt növelte mandátumainak számát, a baloldali S&D lényegében megőrizte korábbi erejét, és a liberális-centrista ReNew esett vissza. Ezzel együtt a szükséges 361 fős többséggel szemben 400 fő feletti ennek a három pártcsaládnak a mandátumszáma. Azok a felvetetések, hogy egy új alternatíva jöhetne létre, amely az EPP mellett a konzervatívokra támaszkodik, nem reális, mivel az S&D kizárta, hogy ilyenben részt vegyen. De azt is hozzá kell tenni, hogy jelenleg még sok képviselő pártcsaládon kívüli. Bíró-Nagy András számítása szerint nagyságrendileg 90 mandátumot szerzett képviselőnek nincsen meg a „helye”, értük folyik a küzdelem. De ez csak elméleti lehetőség egy átrendeződésre, hiszen ezen 90 mandátum nélkül is van többsége a mostani hatalmi koalíciónak. Bíró-Nagy András véleménye szerint egy új szélsőjobboldali erő is megalakulhat a következő napokban. Ennek szervezőereje az AFD lehet, amely például a bolgár szélsőségeseket könnyedén maga mellé állíthatja. Ha további 5 tagállamból találnak azonos identitású és szabad vegyértékű politikai erőt, akkor az Identitás és Demokrácia pártcsaládtól jobbra (ennek vezetőereje a Le Pen-féle francia Nemzeti Tömörülés) létrejöhet egy új erő. Arra kérdésre, hogy ha a politikai centrum, amely a többséget alkotja, nem változik, akkor milyen átalakulásra lehet számítani, Bíró-Nagy András azt válaszolta, hogy például a zöld átállás lehet áldozata ennek a folyamatnak. „Öt éve klímaaktivisták tüntettek, most pedig a gazdák.” Ez pedig intő jel az EPP számára, amelynek az egyik fő bázisát a mezőgazdaságból élők jelentős választói tömege jelenti. Weber már a választások előtt arról beszélt, hogy a belső égésű motorok 2035-től való tilalmát felül kell vizsgálni egy új ciklusban. A beszélgetésben szó esett az Európai Bizottság elnöki posztja, illetve az egyéb fontos posztok körüli alkukról, valamint áttekintettük Orbán Viktor és a Fidesz európai útkeresését és annak realitásait.

A felsőoktatási dolgozók bérharca kapcsán beszélgettünk korábbi adásunkban Gregor Anikóval, az ELTE oktatójával, szociológussal. A beszélgetés második részében arra keressük a választ, hogy egy szociológusnak miért feladata az aktív cselekvés, hogyan lesz belőle szakszervezeti vezető, és mit lehet tenni a potyautasokkal szemben.   Az elmúlt évek tapasztalatai alapján amikor egy társadalmi csoporton belül fellángol az érdekérvényesítési igény, akkor két út közül választhat. Az egyik a hagyományos modell, amely a szakszervezeti mozgalomra építve próbálja megszervezni magát és elérni a kitűzött célokat. A másik út, amely a szakszervezeteken átlépve, meghaladva, őket leváltva szeretne célba érni. Ehhez valamilyen informális, majd formalizált közösséget épít, és így vívja a küzdelmét. A felsőoktatási dolgozók bérharca kapcsán ugyanezzel a dilemmával néztek szembe az egyetemi oktatók, az adminisztrátori munkakörben dolgozók. Ők azt választották, hogy a szakszervezetek azért jöttek létre az évszázadok alatt, hogy fellépjenek a munkavállalók jogait képviselve. Ezért az a járható út, hogy be kell lépni a szakszervezetbe, és szükség esetén el kell azt foglalni, vagy legalábbis dinamizálni kell. Gregor Anikó azt a személyes szálat is megosztotta, hogy számára nem volt kérdés az aktív cselekvés. Egy szociológusnak nem csak leíró jelleggel kell foglalkoznia a társadalmi mechanizmusokkal, az egyenlőtlenség elleni közdelemmel, hanem ha történés van, akkor cselekvővé kell válnia. Ezért vállalta fel, hogy részt vesz a dolgozók megszervezésében, és ezért vált szakszervezeti vezetővé. Ez még egy egyetemi oktatónak is új terep, amit tanulni kell. Például azt, hogy hogyan kell közösséget építeni, megszervezni a nyilvánosság felé való fellépést. Ezért is fontos, hogy legyen képzési rendszer a szakszervezeti vezetők számára, ami ma minimálisan érhető el Magyarországon. Saját tapasztalata alapján az látszik, hogy egy bérharc megszervezése soha nem a mával kezdődik. Többéves folyamat volt az esetükben is, amely 2022-ben kezdődött egy aláírásgyűjtéssel. Ezt követte a hálózatos informális szerveződés szakasza, majd a csoporttá, mikroszervezetté válás, végül a szakszervezetbe való belépés. Az ő esetükben volt legalább egy meglévő szakszervezeti mozgalom az egyetemen, csak azt fel kellett rázni, és új szempontot kellett behozni a szervezkedésbe. Ez pedig – ahogy Karácsony Szilárddal készített podcastunkban is meghallgatható – a szervező modellre épülő szakszervezet. Azaz ne azt nézzük, hogy tagdíjunkért cserébe mit ad a szakszervezet (például nőnapi vázát vagy vásárlási kedvezményeket), hanem azt, hogy tagként mit tudunk elérni. Valójában közösséget ad a szakszervezet, ahogy Gregor Anikó megfogalmazta, amely keretében meghatározzák az őket érintő ügyeket, és megnézik, milyen eszközök vannak a kezükben. A beszélgetés során azt is érintettük, hogy az egyetemi hallgatók hogyan rezonálnak arra, ha azt hallják, hogy az oktatóik szakszervezetet hoznak létre és bérharcba kezdenek. Valamint hogy kik azok a potyautasok, és mit lehet ellenük tenni.

A közoktatás után elindult a bérharc a felsőoktatási dolgozók körében is. A helyzetet beárnyékolja, hogy a kormánynak van kedvenc egyeteme, vannak kiszervezett egyetemei és finanszírozási szempontból megtűrt egyetemei. Erről beszélgettünk Gregor Anikó szociológussal, szakszervezeti vezetővel.   A Medgyessy-kormány első 100 napos programja volt az utolsó központi kormányzati lépés, amely a nemzetgazdasági átlag fölé tolta az egyetemi dolgozók bérét. Ez most 60-70%-on áll, azaz az elmúlt két évtizedben elinflálódott. Erre reagáltak az érintettek, amikor megszervezték akciójukat, és több követelést is a kormány elé vittek. Az akció egyik szervezője, Gregor Anikó elmondta, hogy négy intézmény (az ELTE, a BME, a Zeneakadémia és a Magyar Képzőművészeti Egyetem) működik a Kulturális és Innovációs Minisztérium felügyelete alatt. Rajtuk kívül egy, finanszírozási szempontból kiemelt figyelmet kapó, nem alapítványi modellben működő egyetem van, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. A többit már „kiszervezték”, amit az Európai Bizottság olyan mértékben támad, hogy ezek az intézmények kikerültek az európai kutatási hálózatból, és komoly forrásoktól estek el. A bérhelyzet kapcsán néhány nagyon szemléletes példát hozott Gregor Anikó. Egyrészt ma 380 ezer forint egy tanársegéd bruttó fizetése, ami 250 ezer forint nettót jelent. Ha összehasonlítást végzünk, akkor a közoktatási béremelés után azt látjuk, hogy egy tegnap még államvizsgázó hallgató, aki gyakornoki bért kap majd, tanárként jobban keres, mint az őt vizsgáztató bizottság mindegyik tagja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tanári pálya kezdő bére lenne magas, hanem a felsőoktatásban oktatóké alacsony. Ugyancsak meghökkentő adat, hogy a diplomás átlagbér alatt keresnek az egyetemi tanárok, és még egy adjunktus sem rendelkezik akkora jövedelemmel, amit a bankok hitelképesnek tartanának. Ezért is követelnek a dolgozók 50%-os emelést, amely a négy intézmény esetében 20-25 milliárd forintot jelentene. Ez negyede például annak, amit hírek szerint a kormány az NKE tanárképző karának beindítására szán. Azaz, ahogy Gregor Anikó fogalmaz: „nem lehet azt mondani, hogy a felsőoktatásban nincs pénz”, csak az elosztása nagyon torz. A beszélgetés során szóba került, hogy mi lehet a kormány célja az alacsonyan tartott bérekkel. Az elsőként felmerülő válasz az lehet, hogy ezzel próbálja rávenni a kimaradt négy egyetemet arra, hogy legyen része az egyetemi modellváltásnak, és alapítványi formában működjön tovább. Gregor Anikó úgy vélekedett, hogy ha az ELTE és a BME is bekerülne az alapítványi modellbe, akkor ezzel a magyar felsőoktatást teljes egészében levágnák a kutatási rendszerről. Ez pedig értelmetlen és káros lenne. A beszélgetés végén a követelések mellett szó esett a tárgyalások jelenlegi állásáról és a mozgalom eddig elért sikereiről is.

A magyar baloldal felélte a Kádár-rendszer szociális biztonságából eredő, az attól megörökölt társadalmi tőkét, hitelessége háromszor is megtört: 1994 után nem tudta összetársítani a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit, majd a másik kiábrándulás a 2002 utáni rendszerkorrekció kudarcát követte, a harmadik pedig már 2010 utáni eredetű, amikor is a baloldal nem tudott stratégiát ajánlani a nemzeti burzsoázia és a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok koalíciójának kialakulására. A politikai baloldal mindeközben 2006 óta önmaga fogáságában van, a kudarcért való felelősségnek sem szervezeti, sem személyi következtetéseit nem vonta le. A ma létező baloldali politikai szerkezet egyetlen új szavazót sem hozott, kizárólag belső átrendeződések történtek. A Magyarországhoz hasonló félperifériás országok – és azok baloldala – a versenyképesség és a társadalmi elvárás satujába szorítva léteznek, amin változtatni azonban sokkal nehezebb, mint a létező politikai szerkezeten, beleértve ebbe nem csak a politikai garnitúra cseréjét, hanem azt is, hogy újra létrejöjjön a szellemi baloldal, azaz a stratégiaalakítás háttereként a baloldali értelmiség. Ennek híján a kezdő lépéseket sem lehet megtenni az újfajta beszédhelyzetek, a közösségépítés és részvételiség nélkül, ezek nélkül pedig  a társadalomban nagyon is létező elégedetlenség nem talál utat a baloldalhoz, hanem – amint azt a Magyar Péter-jelenség mutatja napjainkban – a jobboldalon csapódik ki. A hagyományos baloldali szavazók jobbra szavazását az is okozza, hogy miközben a nemzet fogalma, illetve a nemzet mint azonosulási keret látszik lehetőséget kínálni számukra a nem felülről, tehát nem az osztályelnyomásból eredő, hanem „oldalról” érkező veszélyek – amilyen például a migráció jelensége – által megjelenített újfajta bizonytalanságra, addig a nemzet fogalmának politikai használatából a baloldal teljesen kiszorult, részben a saját hibái miatt. A baloldali politika abból indulhatna ki, hogy ha a nemzet politikai és kulturális közösség, akkor a magyar társadalom nagy tömegei e közösségnek ma nem részei – ezzel szemben a baloldal a „be a népet a nemzetbe” politika mentén tehetne részükre gyökeresen új ajánlatot. Mindeme feladatok kapcsán a magyar baloldali értelmiségnek tevőlegesen részt kellene vennie a közösségépítésben, ha pedig nem akarja elfoglalni a létező baloldali szervezeteket, akkor neki magának kell újakat létrehozni. Innen nézve, nagyon gyakorlatias szempontból a hazai baloldali politikának két feltétele van: az egyik, hogy legyen legalább 300 ember, aki hajlandó heti két délutánját ezzel a politikai tevékenységgel tölteni, a másik meg persze a pénz, amit össze kell gyűjteni. De a közösségépítés, a gyakorlati szolidaritás nem váltható ki semmi mással, csakis a személyes részvétellel. A defenzívára adott válasz nem a szervezeti és személyi alkudozás, hanem a baloldal felébresztése, ami pontosan az a társadalom felé fordulás, közösségépítés, aminek a stratégiájára Földes György A baloldaliságról címet viselő írása szól.

A baloldaliságról szóló és ezt a címet is viselő írását 2024. márciusban tette közzé Földes György történész a Népszava Szép Szó mellékletében. A szerzővel készült kétrészes beszélgetésünk első részében arról beszélgetünk, hogy a baloldaliság annak ellenére releváns maradt, hogy a szocializmusban megtestesülő jövőkép 1989-ben eltűnt, ám az emancipáció, az egyenlőség eszméjének megvalósítása, a szolidaritás és az igazságosság mindenkori meghatározása és képviselete, amelyek Földes szerint a baloldaliság gondolatiságának állandó elemei, ma is újragondolhatók és érvényesek. Földes György írása abból indul ki, hogy a baloldaliság jelenleg, sőt valójában évtizedek óta defenzívában van, mert a baloldal levonult a fő frontról, elállt a társadalom alapjainak megreformálásának céljától. Amikor a tömegek nagy része nem hiszi el, hogy a rendszer megváltoztatható, a biztonságérzet pedig minden egyéb értéket háttérbe szorít, akkor a baloldalnak újra kell fogalmaznia a többségi érdekeket – közben nem feladva a kisebbségi jogokat és az emberi jogokat –, ami elsőként elméleti feladat. Itt a baloldalnak abból kell kiindulnia, hogy a fennálló viszonyok továbbra is az osztálytársadalom kategóriáival írhatók le. A mai munkásosztály nyilvánvalóan nem olyan, mint a 19. századi munkásosztály volt, de a saját munkájukból élők ma is az osztályokra jellemző közös jegyekkel rendelkeznek, ahogyan a járadékosok és a tőkejövedelemből élők is. Az e helyzetérétkelésre alapozó baloldali stratégia kínál egyedül módot a baloldalnak a defenzívából való kilépésre, ami már csak azért is szükséges, mert – ahogyan Földes fogalmaz – bár utópiának tűnik, hogy a világ, a társadalom megváltoztatható, ennél utópisztikusabb azonban egyedül csak az a gondolat, hogy a világ olyan maradhat, amilyen most. Arra is javaslatot tesz a szerző, hogy a szellemi baloldal mércéjét és az „itt és most” mércéjét egyidejűleg alkalmazni kell. Az elmélet feladata nem csupán a baloldal klasszikus témáinak újragondolása, hanem arról is kell hogy legyen álláspontja, hogy most mit lehet tenni a többség érdekében. „Igehirdetés” helyett olyan beszédhelyzeteket kell teremteni, olyan stratégiát kell kialakítani, ami lehetővé teszi az emberek számára „a konfrontációt a saját létükkel”. Fel kell lépnie a baloldalnak a kisebbségi érdekekért, de fel kell ismernie, hogy a többség ma nem felülről, hanem „oldalról” érzi magát veszélyezteve, amire válaszokat kell adni, s azt kell megértetni, képviselni, hogy a biztonság nem jelenidejű, hanem jövőidejű fogalom. Az ehhez szükséges szellemi munka elvégzésének szerves része a közösségépítés és az ellenkultúra kialakítása, mert az emberek sokat tudnak arról, mi van a gazdagokkal, de arról jóval kevesebbet, hogy mi van saját magukkal, miért vannak abban a helyzetben, amiben vannak, s hogy mit tehetnének ők maguk a saját érdekeikért. Ma a világ nem a jobbra, hanem a rosszabbra készül Földes György szerint, amire az egyik válasz az autoriter kísérletek világa, de a másik lehetőség az emberek bevonása a saját sorsuk alakításába: a baloldal jövőképének ezen kell alapulnia.

Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Ennek kapcsán vonta meg Magyarország uniós tagságának mérlegét a Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő szerkesztésében megjelent kötet. A 20 évről, a magyar politikai elit döntéseiről és a kihagyott ziccerekről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással. A 20 év az Európai Unióban kötetben a szerzők bemutatják, miként alakultak a 2004-es csatlakozás óta a legfontosabb közpolitikai folyamatok. Ez alapján a könyvnek lehet olyan olvasata, hogy ez a két évtized egy kihagyott ziccer. Hiszen ha például a velünk együtt csatlakozó Csehországot nézzük, akkor látszik, mit lehetett volna elérni. Csak egy adat ebből a szempontból: 2004-hez képest a cseh korona erősebb az euróhoz viszonyítva, míg a magyar forintnál brutális gyengülés érzékelhető. Ugyanakkor Bíró-Nagy András felhívja a figyelmet arra, ha nincs EU-tagság, akkor sokkal rosszabb lenne az ország helyzete, kevésbé bírná a válságokat, és még a félig rosszul hasznosult fejlesztési pénzek sem látszanának. A tagság értékelésének egyik fokmérője, hogy az uniós források hogyan hatottak a magyar vállalatok teljesítményére. Sajnos a helyzet nyomasztó. Az átlagosnál kevésbé eredményes vállalatok kaptak jelentős összegű támogatást, aminek hatására az árbevételük az átlagosnál kevésbé növekedett. Ugyanakkor ezek a pénzek a többletprofitjukat növelték. Ennek egyik magyarázata az elkényelmesedési faktor, azaz az EU-s támogatást elég megszerezni, és akkor is van nyereség, a másik pedig egy rendszerhiba. A támogatási rendszer célja nem a multiplikatív hatás, hanem az, hogy minél előbb elköltse az ország ezeket a forrásokat, még ha nem is a legjobban hasznosulnak. Külön fejezet foglalkozik azzal, hogy jogalkotási szempontból hogyan teljesítünk. Sajátosan kettős kép rajzolódik ki. Ha csak a nyers adatokat nézzük, akkor Magyarország a középmezőny része. A valóságérzékelésünk azonban nem ezt támasztja alá, hiszen a kormány komoly politikai konfliktusokat vállal fel, akár azon áron is, hogy EU-s forrásoktól esik el. A jogalkotással együtt érdemes nézni a jogilag kisebb kötőerővel bíró közpolitikai ajánlások területét is. Az látszik, hogy 2019 óta a magyar kormány számára az Európai Bizottság közpolitikai ajánlásai csak tippek. Az ún. hosszú távú teljesítési indexet nézve most már a legrosszabbul teljesítők között vagyunk. Ennek már következménye van a támogatási források zárolása szempontjából, hiszen ebben nemcsak a jogállami kritériumok felrúgása játszik szerepet, hanem szakpolitikai konfliktusok is. Közpolitikai szempontból egyértelműen pozitív mérlege a mezőgazdaságnak van. Természetesen ezen a területen is lehet negatív folyamatokat látni, továbbá az adatok szintjén még nem ismerjük, hogy az orosz–ukrán háború milyen hatásokat okozott.

A szakszervezeti mozgalmak előtt két fejlődési út van. Vagy szolgáltató szakszervezetnek vagy érdekvédelmi szakszervezetnek tekintik magukat. A kettőt keverni nem érdemes, és nem is hatékony. Erről beszélgettünk Karácsony Szilárddal, az Érdekérvényesítés: Hogyan erősítsük meg a szakszervezeti mozgalmat? című könyv szerzőjével. Karácsony Szilárd volt szakszervezeti vezető évtizedek óta képez leendő és jelenlegi szakszervezeti tisztségviselőket. A munkája során szembesült azzal, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom egy egymással versengő, szolgáltatói szemlélet irányába mozdult el. Az Új Egyenlőségen megjelent cikkében („Mi a baj a május elsejével?”) ezt így fogalmazta meg: „Lassan nyugdíjba vonul az a nemzedék, amelyiknek még vannak emlékei arról, hogy miként működtek a szocializmusban a szakszervezetek. Ők azok, akiktől azt hallani, hogy a szakszervezetek már nem is üdültetnek, nem éri meg belépni. Amíg cipeljük ezt a torz hivatkozást, aminek alapját a hátunk mögött hagyott korszakban a szakszervezetekre kényszerített szerep adta, addig nem lesz változás. Ma is arra a kérdésre várják az emberek a választ, hogy Mit ad a szakszervezet? – mert ez ívódott be a köztudatba. A kérdés a szocializmusból maradt ránk, amikor az állam a szakszervezetektől rendelte meg a szociális jóléti rendszer működtetését, amibe például az üdültetés is bele tarozott. A szakszervezetek a rájuk osztott szerep szerint juttatásokat osztottak a kérelmező tagoknak az érdekeik érvényesítése helyett.” Ha megnézzük, egy szakszervezeti tagtoborzó kampány fő üzenete valóban az, hogy a tagdíjért cserébe hányféle kedvezményt kaphat a tag, miközben a szakszervezet nem vásárlói közösség, hanem érdekvédelmi szervezet. A szétaprózódott szakszervezet Magyarországon arra kondicionált, hogy verseny közepette vegyen el tagokat egymástól. Karácsony Szilárd ezzel szemben azt az utat ajánlja, hogy legyen a fókuszban az érdekérvényesítés. Ez pedig akkor hatékony, ha a szakszervezeti bizalmi olyan felkészült egy tárgyaláson, mint a vele szemben ülő munkáltató. Ehhez képzésre, kutatásra van szükség, ahogyan az a nyugat-európai szakszervezeti mozgalmak esetében megfigyelhető. Egy új szakszervezeti tisztségviselő alapmotivációja elmondása szerint kettős. Egyrészt meghaladták már azt a véleményt, hogy a szakszervezet a szocializmus terméke. A másik, hogy segíteni szeretnének a környezetükben lévőkön. Ugyanakkor, ha ehhez nincs meg a kellő tudás, annak kudarc lesz a vége. Az erőt pedig nem a kedvezmények köre adja, hanem a magas szervezettségi szint.

A szlovák elnökválasztáson a korábbi miniszterelnök és jelenlegi házelnök, Peter Pellegrini nyert ellenfelével, Ivan Korčok korábbi külügyminiszterrel szemben. Az elnökválasztási kampányról, a Fico-kormány elmúlt fél évéről, illetve az elnökválasztási eredmény következményeiről beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Bőtös Botond szerint a mostani eredmény ismételten megmutatta a szlovák társadalom rendkívüli polarizáltságát, amin túl a választási kampány a „győzelem szentesíti az eszközt” felfogás társadalmi élménnyé válását is megerősítette. Ezt testesítették meg a kampányidőszakot meghatározó, igazságtartalom nélküli kijelentések, a kampányfinanszírozással és a magánvagyonnal kapcsolatos transzparencia hiánya, illetve az érzelemalapú kommunikáció is. Nem ismeretlenek ezek a magyar társadalom számára sem, ahogyan Pellegrini fő üzenete is ismerősen hangozhat, miszerint ellenfele, Ivan Korčok „háborúpárti” elnökként veszélybe sodorta volna Szlovákiát. A kampány kettősségét tovább erősítette az elnökjelöltek eltérő kampánystratégiája: míg Korčok egy sztenderd nyugat-európai politikusi karakterrel, ügyalapú kommunikációval próbálta megszólítani a választókat, addig Pellegrini kampánya a háborúval való szembe helyezkedésre, illetve az LMBTQ- és bevándorlásellenes üzenetekre épült. Bőtös Botond szerint a mostani szavazás nem csupán a két jelölt kampányüzeneteiről szólt, hanem a szlovák társadalom demokratikus átmenettel kapcsolatos frusztrációját és csalódottságat is mutatja. Pellegrini második fordulóban elért sikerében Bőtös szerint kulcsfontosságú volt, hogy a tavaly őszi választások alatt már megszólított, szélsőjobboldaliakon túl az oroszpárti, szélsőbaloldali szavazóknak is nagy részét képes volt integrálni szavazótáborába. Rajtuk kívül jelentős részben szavaztak Pellegrinire a szlovákiai magyarok, akiket az elnökjelölt dél-szlovákiai kampányútján túl a magyar közmédia is erőteljesen segített. Nem a Magyarország felőli információs befolyásolás volt az egyetlen külső befolyásolás, szintén meghatározó volt az orosz hibrid műveletek szerepe is a választási kampányban. Mindezekkel együtt is Robert Fico joggal érezheti, hogy kormánya és személyes pozíciója megerősítésre került a mostani elnökválasztás által. Pellegrini elnöki pozícióba kerülésével Bőtös Botond szerint az eddigi legnagyobb akadály hárult el a Fico által tervezett illiberális reformok végrehajtásában. Így a kormányalakítása után elkezdett, nagyon óvatosan megkísérelt antidemokratikus intézkedések felgyorsulása várható. Ennek egyik legjelentősebb színterének a közmédia átalakítása tűnik, ám ezen felül várható a személycserék folytatása az igazságszolgáltatás, a titkosszolgálatok és a diplomácia területén is, ami összességében a Fico-körüli csoport további erősödését eredményezheti.

A török helyhatósági választásokon Recep Tayyip Erdoğan pártja, a konzervatív-iszlamista AKP története legrosszabb eredményét érte el, miközben a szociáldemokrata-kemalista CHP 1977 óta nem szerepelt ilyen sikeresen. A törökországi eredmények okairól és várható következményeiről beszélgetett Egeresi Zoltán, Törökország-szakértő, az NKE John Lukács Intézetének kutatója és Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Egeresi Zoltán szerint a választási eredmény mindenki számára váratlan meglepetés volt, leginkább maga a CHP lepődött meg a siker mértékén. Amellett, hogy az előzetesen billegőnek titulált helyeken is magabiztosan győztek, ezt támasztja alá az is, hogy jelenleg egyedül jobb eredményt ért el a párt, mint a tavalyi elnökválasztáson a teljes összefogott ellenzék. A kutató szerint fontos, hogy a jelenlegi választás kimenetelét nem csupán az elmúlt egy év folyamataként érdemes figyelni, hanem hosszabb távon érzékelhető, korábbi döntések következményeként. Ezen döntések hatását legfőképp gazdasági területen látni. Törökország lassan egy évtizede folyamatos gazdasági problémákkal küzd: habár a GDP folyamatosan nő, rendkívül magas inflációs környezet alakult ki, súlyos nehézséget okozva a török társadalomnak.   Ehhez tett hozzá, hogy a helyi politikában a kormánypárt nem tudott meggyőző ajánlatot felmutatni, jelöltjeik nem voltak elég jók. Különösen látszott ez Isztambulban, ahol a 2019-ben megválasztott Ekrem İmamoğlu ellenfeleként Erdoğan egy korábbi minisztere indult, aki retorikai tehetségben és karakterességben nem tudta felvenni a versenyt. A választást tehát érdemes úgy összegezni, hogy nem a Köztársasági Néppárt nyert, hanem az Igazságosság és Fejlődés veszített, miután szavazóik jelentős része otthon maradt. A választást követően Erdoğan is elismerte, hogy pártja veszített és az önkritika szükségességét állapította meg.   Egeresi viszont felhívja a figyelmet, hogy nagyívű következtetéseket még nem érdemes levonni a mostani eredményekből. Négy évig nem lesz nagyobb választás Törökországban, ezalatt a turbulens török belpolitika sok mindet hozhat. Ezalatt az idő alatt az ellenzék szempontjából kulcskérdés, hogy miként tudja használni a megszerzett hatalmat az elkövetkező években, illetve az is, hogy végül melyik nagyváros országos ismertségű vezetője léphet fel elnökjelöltként. Bármelyikük is fut be végül, kérdéses, hogy Erdoğannal küzdhet meg vagy sem. A török alkotmány szerint újabb, harmadik ciklusra nem indulhat, azonban alkotmánymódosítással ez az akadály még kiküszöbölhető. Kérdéses viszont ennek módja, miután az AKP nem rendelkezik alkotmányozó többséggel a török parlamentben. Így vagy valamelyik ellenzéki párt támogatására, vagy a török társadalom népszavazás általi jóváhagyására lenne szüksége, ám jelenleg egyik út sem tűnik sikerre ítéltnek.   Tovább alakíthatják Erdoğan mozgásterét a török politikai rendszer jelenleg zajló változásai. Ugyan továbbra is töredezett az ellenzék, táboruk taktikai szavazás révén képes volt győzelemre segíteni számos ellenzéki jelöltet. Feljövőben van továbbá egy iszlamista, nemzeti-radikális párt, a YRP. A párt ugyan a parlamentben együttműködik az AKP-val, sikeresen tudta kihasználni az elégedetlenséget a hagyományosan az AKP bázisának számító jobbközép-konzervatív, főképp vidéki – különösen a belső-anatóliai– szavazók körében. Emiatt, illetve a kormánypártból átlépő politikusok miatt a YRP kifejezetten veszélyes szereplőnek ígérkezik az AKP-val szemben.   Erdoğan kilátásait javítja viszont a külpolitikával kapcsolatos optimista hangulat, miután a rendeződés irányába tart az ország számos nemzetközi konfliktusa. Ennek gazdasági hatása, illetve egy sikeres jegybanki politika képes lehet javítani az inflációs helyzeten, lehetővé téve az évek óta nem tapasztalt reálbérnövekedés elérését és a következő választások előtti osztogató politikát. Hatalomtechnikai szempontból is van még lehetősége Erdoğannak, a korábbi gyakorlat szerint várhatóak személycserék...

Az Új Egyenlőség podcast 2024. január 17-i adásában elemeztük Lakner Zoltánnal a belpolitikai helyzetet és azt, hogy mi várható az elkövetkező félévben. Az ott elmondottakat sok tekintetben felülírták a február óta zajló események, és az a kérdés, hogy most mit látunk a magyar belpolitikában. Ezért szokatlan módon, egy újabb évindító beszélgetést vettünk fel a  helyzet elemzésére. A januári beszélgetés alapállítása, mely szerint a június 9-i EP és önkormányzati választás vitathatatlanul a legmeghatározóbb eleme a 2024-es évnek belpolitikai szempontból egyelőre nem változott meg. Ugyanakkor a kegyelmi botrány kiváltotta felháborodási hullámok sorozata újra rendezheti a magyar közéletet. Ehhez az kellett, hogy a kegyelmi botrány a kormány által adott kommunikációs keretezést tette tönkre. Azaz éppen azon cölöpöket támadta meg, pl. gyermekvédelem, amelyek által definiálta politikáját a Fidesz. A spontán közfelháborodás pedig olyan erős volt, hogy nem engedte az ügy elsikkadását. Ehhez persze kellett az, hogy Magyar Péter személyében egy Fidesz világából érkező ember elkezdje kommunikációs tartalommal megtölteni az ügyet, és folyamatos defenzívába kényszeríteni a kormánypártot. A korábbi hónapok gazdasági problémáját egy morális krízis keresztezte, és adott neki egy értelmezési keretet. Ennek kapcsán Lakner Zoltán azt hozta fel példaként (Szűcs Zoltán Gábor interjúból idézve), hogy 2006-ben az öszödi beszéd valójában keretezést adott a nyár óta meglévő rossz választói hangulatnak. Ebben a tekintetben a kegyelmi ügy azt mutatja meg, hogy a gazdasági válság és a morális válság egy tőről fakad. Természetesen kérdés, hogy mennyiben rajzolja át ez a pártok közötti erőviszonyokat. Amennyiben végső soron az történik, hogy a Fidesz lénygében megőrzi támogatottságát, de Magyar Péter darabolja az ellenzéki pártokat, akkor a válság kormánypárti értelemben véget ért. Közben a török önkormányzati választások analógiaként egy másik utat is mutathatnak. Ez pedig arról szól, hogy az önkormányzati pozíciókban lehet képes a Fidesz hátrébb szorulni. Ezt látjuk Törökországban is, ahol Erdogan elnök pártja érdemben veszített településeket, mivel nem volt képes úrrá lenni a gazdasági nehézségeken. Belpolitikai elemzés szempontjából van egy fontos, és ismétlődő tanulsága az elmúlt hónapoknak (ebben a tekintetben 2006 mindenképpen analógia): nagyon hosszú idő tud lenni a belpolitikában két hónap, és nagyon gyorsan megkérdőjeleződhetnek korábbi trivialitásnak gondolt dolgok. Ez Magyarországon egy dologban biztosan így van: Fidesz politikai napirendet uraló képessége sem korlátlan.

2024. március 15–17. között elnökválasztást tartottak Oroszországban, melynek eredményei természetesen nem okoztak meglepetést, Vlagyimir Putyin újabb ciklusát kezdheti meg az ország élén. Az választás és a két éve tartó orosz–ukrán háború kapcsán az orosz belpolitikai folyamatokról beszélgetett Takácsy Dorka Oroszország-szakértővel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy kutatójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Az elnökválasztás megtartása Takácsy Dorka szerint a legitimáció fenntartása miatt szükséges, mellyel a Kreml célja a népfelhatalmazás látszatának és a Putyin-rezsim egyöntetű támogatottságának a reprezentálása. E legitimáció szempontjából kulcsfontosságú a minél magasabb részvételi eredmények felmutatása, aminek érdekében Putyin pártja, az Egységes Oroszországért Párt tagjain túl a közalkalmazottaktól és államközeli vállalatok dolgozóitól is elvárt a részvétel, valamint a számukra előírt kvóta teljesítése. Az alacsonyabb, regionális szinten lévő politikusok számára is a magas részvételi arányok produkálását ösztönzi a rendszer a szövetségi szintű politikába való feljutás lehetősége révén.   Éppen a legitimitás és az egységes támogatás látszatát kezdte volna ki Borisz Nagyezsgyin indulása, aki bár kezdetben nem tűnt kockázatos jelöltnek, az általa képviselt háborúellenes üzenetek miatt idővel a Kreml veszélyt látott benne, és végül nem indulhatott az elnökségért. Putyinon kívül végül három, tudatosan előválogatott, ellenzéki jelölt volt, akikkel szemben Putyin független jelöltként indult. Fő okát ennek Takácsy abban látja, hogy az elnök személyes imázsa sokkal elfogadottabb, mint pártjáé. Az ellenjelöltek semmilyen kockázatot nem jelentettek Putyin számára, a kampány során sem a háborút, sem az elnök politikájának alapjait nem kérdőjelezték meg.   A kampány alatt Takácsy Dorka szerint Putyinnál nem lehetett elkülöníteni, mikor kommunikál elnökként és mikor kampányoló elnökjelöltként, ami tudatos célja volt a Kremlnek. Ehhez jön hozzá, hogy a háború kitörése óta permanens Nyugat- és Ukrajna-ellenes kampány folyik Oroszországban, ami a második világháború képi világát hozza vissza – ezzel nemzetpolitikai és identitásbeli okok miatt az orosz társadalom jól is rezonál. Ez abban is megjelenik, hogy bár autoriter rendszerek esetén a közvélemény vizsgálata rendkívül nehéz, a leginkább megbízható Levada Intézet adatai sem térnek el jelentősen az államilag közölt adatoktól.   A háború támogatottsága azonban területileg erősen megosztott: a nagyvárosi középosztály, amely a háború kegyetlen oldalával szembesült és a fiatal, hadköteles korosztály esetében jóval alacsonyabb. Ezzel ellentétben a vidéki, a világtól elzárt Oroszország lakossága, akikhez kizárólag az állami propaganda jut el, valamint a hadkötelezettségtől nem fenyegetett idősebb korosztályok sokkal nagyobb mértékben támogatják a harcokat. Mindent összevetve azonban az látszik, hogy az orosz társadalom többsége támogatja a háborút.   Takácsy Dorka szerint a háború kapcsán a Kreml arra számít, hogy a nyugati országok belefáradnak Ukrajna támogatásába, amelynek így jelentősen gyengébb helyzetből kellene majd tárgyalóasztalhoz ülnie. Mivel rövid távon Oroszország van jobb helyzetben, így az orosz dezinformáció elsődleges célja is a nyugati társadalmak elbizonytalanítása. Ez kulcsfontosságú orosz szempontból, ugyanis látszik, hogy az európai hadipar nehezen indul meg, azonban, ha fel tud pörögni, akkor jelentősen más helyzet állhat elő. Végezetül a beszélgetésben szóba került Alekszej Navalnij, aki nemrég hunyt el egy szibériai börtönben. Navalnij nevét korábban Putyin egyszer sem említette, miként az állami médiában sem jelent meg egyszer sem életében. Halála után viszont rendkívül sok, egymásnak ellentmondó narratívában ír róla az orosz média, aminek célja a teljes összezavarás, hogy végül a befogadó se tudja eldönteni mi igaz és mi nem. Navalnij Berlinben tartózkodó özvegye, Julija Navalnaja lehetőségei kapcsán Takácsy...

Az Új Egyenlőség podcastban a világgazdaság három legnagyobb feszültséggócáról – Kína, Közel-Kelet, orosz–ukrán háború – beszélgettünk Pogátsa Zoltán közgazdásszal, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.   Kína esetében a gazdaság növekedési problémái jelentik az egyik fő problémát. Pogátsa Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes jól megválasztani az időtávot, amelyen keresztül ezt a kérdést nézzük. Középtávon egyértelmű nem látszanak súlyos gondok, és nincs ok arra, hogy ne a világgazdaság egyik pólusának tartsuk Kínát. Nyilván látszanak rövid távú problémák, amelyek a gazdaság ciklikusság miatt normálisnak is mondhatók. Alapvetés, hogy egy nagyon dinamikus gazdasági felzárkózási szakaszt az adott ország fejlődési ugrásával együtt egy lassabb növekedési fázis követ. Ennek oka, hogy a munkaerő már nem olyan olcsó, mint korábban, demográfiai problémák körvonalazódnak, de közben meghúszszorozódott a termelékenység, az automatizáció teret nyer, ezáltal nagyobb gazdasági produktum kevesebb ember keze által is létrejöhet. A második feszültségpont – és Pogátsa szerint a legveszélyesebb – a Közel-Kelet. A gázai konfliktus felszínre hozott korábban már lefojtott konfliktusokat. A huszi lázadók fegyveres akciói miatt a tengeri szállítás nem biztonságos a térségben, ezért 14 nappal meghosszabbodott a szállítási lánc. Ennek inflációs veszélye van a világgazdaságban. A konfliktus Egyiptomot sodorja veszélybe, és sajnos a gázai menekültek, a Szuezi-csatorna problémája és az ország belső feszültségei az államszervezet megroppanásával járhatnak. Közben a huszikon keresztül Iránnak mint támogató államnak a célja a térség destabilizálása és az így nyíló geopolitikai űr betöltése. Az orosz–ukrán háborúval sok tekintetben megtanult együtt élni a világgazdaság. Ebből a szempontból három fázisra bontható a háború. Az első szakasz a kitöréskor volt, amely arról szólt, miképpen tud az európai gazdaság lekapcsolódni az orosz energiakitettségről. Ezt – talán Magyarország kivételéve – megoldották ezek az országok. A második fázis, amelyet most élünk, a gabonaexport problémájával írható le. A szállítási útvonalak ellehetetlenültek, vagy megnőtt a költségük. Az ukrán mezőgazdaság jelentős mértékben biztosította a fejlődő országok ellátását például búzával, amelynek a megakadása éhezéssel fenyeget. Például ezen a ponton kapcsolódik össze Egyiptom problémája az ukrán gazdasággal, mivel az észak-afrikai ország nem képes annyi gabonát előállítani, amennyire szüksége van. A harmadik szakasz, amely most messzinek tűnik, de néha már az ukránok is próbálnak erről megállapodásokat kötni néhány országgal, az újjáépítés fázisa lesz. Ennek technikai minimuma a háború befejezése. Az adásban szóba kerül Afrika, az ottani európai, kínai, orosz érdekeltségek és a kolonizáció XXI. századi módjai is.

A Covid ideje alatt nem lehetett ingatlanokat elárverezni. A moratórium után viszont 21 ezer befejezett árverést regisztráltak. Az Eladósodás és vagyonvesztés című tanulmány egyik szerzőjével, Czirfusz Mártonnal, a Periféria Központ munkatársával a nyers adatok mögötti valóságról beszélgettünk. Zalaegerszegen körülbelül 25 ezer lakás van ma. Képzeljük el, hogy egy év alatt ennyi ingatlant árvereznek el bedőlt hitelek, felhalmozott adósságok miatt. Sajnos ez nem is annyira fikció, hiszen a Covid miatti vészhelyzet után megszűnt az árverezési moratórium, és 21 ezer befejezett árverést regisztráltak Magyarországon. És ez még akkor is brutális szám, ha nem mindegyik árverezés vége kilakoltatás. A Periféria Központ által készített tanulmány alapján, amelyet itt lehet teljes terjedelmében elolvasni: Eladósodás és vagyonvesztés, a végrehajtások hossza irreális sok esetben. A vizsgált árverések egyharmada a 2008-as gazdasági válság és azt követő hitelválság idejére nyúlik vissza. Érdemes belegondolni, hogy milyen kiszolgáltatottságérzést jelent, ha a lakhatást biztosító ingatlan körül évtizedes procedúra zajlik, aminek a vége a kényszerköltözés. Ahogy a beszélgetés során is elhangzik, van az árverezésnek egy olyan fajtája, amely a pillanatnyi kiszolgáltatottságérzést szinte végteleníti időben. Ha több alkalom után sincs licit, azaz senki nem tesz ajánlatot az ingatlan kikiáltási árának legalább 50%-a erejéig, az ingatlan átkerül a „folyamatos árverezés alatt” kategóriába. Lehetséges, hogy évek alatt sem lesz érdeklődés iránta, de ott van a gondolat, hogy a tulajdonjog bármikor gazdát cserélhet, és az addig se túl biztos lakhatás egyik pillanatról a másikra semmivé válik. Az árverések 25%-a, legalábbis ebben az időszakban, a kikiáltási árnál alacsonyabb licittel végződött, és 47% esetében nem érkezett ajánlat. A kikiáltási árnál alacsonyabb ár sok esetben azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az árverésen kapott pénz nem fedezi a tartozást. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ingatlan is elveszett, és az adós továbbra is elszenvedi a munkabérből való letiltást, a behajtók zaklatását. Azaz adósságcsapdában ragad, egy bizonytalan lakhatási formában. A területi eloszlást nézve jól látszik, hogy a szegényebb településeken gyakoribbak az árverések. Ennek egyik oka, hogy a bankok olyanoknak is adtak lakáshiteleket, személyi kölcsönöket, akiknél nagy volt a valószínűsége a fizetésképtelenségnek. A másik területi egyenlőtlenséget mutató elem, hogy a szegényebb településeken kevéssé van licit, azaz érdemi verseny, ez pedig erősíti az adósságcsapda veszélyét.

Az elmúlt években számos, nemzetközi szinten elterjedt gyakorlat jelent meg a magyar önkormányzati politikában, melyek az emberek közpolitikai döntéshozatalba történő bevonását ösztönzik. A különböző részvételiségi eszközök hazai tapasztalatairól beszélgetett Oross Dániellel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Az elmúlt években összegyűlt tapasztalatok alapján Oross Dániel szerint kijelenthető, hogy a részvételi költségvetési kezdeményezések tesztfázisa lezárult. A deliberatív eszközök, a közösségi gyűlések folyamata azonban még jóval kezdetlegesebb, kísérleti állapotnál tart.   A részvételi költségvetést eredetileg a brazil Munkáspárt indította el Porto Alegre városában 1988/89-ben, majd pedig számos más dél-amerikai város is elkezdte alkalmazni. Az európai önkormányzatok között jelentős késéssel jelent meg a részvételi költségvetés intézménye, a kutató szerint főképp az önkormányzati rendszer felépítése és működése miatt. Ezen eltérés szemléltetéséhez érdemes először megnézni az eredeti brazil modell működését. Ebben a lakosok az igények és javaslatok megfogalmazásán túl a megvalósításban is aktívan részt vesznek. Az európai önkormányzatok esetén ennél jóval szűkebb körben értelmezhető a részvételiség, a nemzetközi szakirodalom megfogalmazása szerint kevésbé érvényesül a „demokrácia demokratizálódása”. A magyarországi megvalósítások is ezen európai gyakorlatokra hasonlítanak, minden esetben az önkormányzat intézményrendszerén belül, az önkormányzat által történő megvalósítás látható.   Az eredeti brazil modellnek kulcseleme a szegényebb társadalmi rétegek döntéshozatalba való bekapcsolódása. Ennek alapvető oka, hogy a városok nyomornegyedeiben alapvető szolgáltatások is hiányoznak, így az ezek közötti prioritások meghatározása, illetve azok önszerveződésen alapuló biztosítása a cél. Ezzel szemben a hazai gyakorlatokból az látszik, hogy az önkormányzatok a költségvetés kis részét költik csak el részvételi költségvetés keretében, egyfajta ’nice-to-have’ jelleggel használják azt, a végrehajtást pedig a lakosok nélkül intézik. Ez a logika önmagában teljesen más közönséget vonz, szinte törvényszerű a középosztály dominanciája. A hazai sikeres példák között a szakértő szerint élen jár a kispesti és a XXII. Kerületi Önkormányzat, valamint anyagi értelemben egy más szintet képvisel a Fővárosi Önkormányzat három éve zajló, évi 1 milliárd forintos közösségi költségvetési projektje.   A közösségi gyűlések alapelve a lakosság reprezentálása kicsiben. Oross Dániel elmondása szerint ez véletlenszerű kiválasztáson és meghíváson alapul a reprezentatív összetétel biztosítása érdekében. A közösségi gyűlés alatt a résztvevők professzionálisan facilitált döntéshozatali mechanizmusba csatlakoznak be. Ellenben a lakossági fórumok hierarchikus jellegével, a közösségi gyűlés egy szavazással végződő, többkörös, strukturált döntéshozatali lehetőséget biztosít. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat eddig 3 közösségi gyűlést tartott, klímaügyi, európai uniós és közlekedési témákban, ezeken 50-50 fő vett részt.   A beszélgetésben szóba került a közösségi programalkotás is, mint a nyilvánosságban legújabban feltűnt részvételiségi eszköz. Az alkalmazása mellett Oross Dániel szerint két szempont miatt dönthetnek leginkább a politikusok: egyfelől a társadalom mindennapi problémáira való reflektálás céljából, melyet a párt tagsága nem feltétlenül tükrözne, másfelől olyan csoportok képviselete okán, akiknek a döntéshozatalba való bekapcsolása általában nem történik meg. Példaként Oross a zöldpártokat említi, melyek programalkotásuk során a jövő generációk érdekeit is képviselni kívánják. A kutató hazai politikusokkal folytatott interjúi alapján ezen felül a közösségépítés fontossága jelenik meg fő célként.   Végül szó esett arról is, hogy világnézetileg mely pártok nyitottabbak ezen részvételi eszközök alkalmazására.

Kik azok, akik a zártkeretek Magyarországán laknak? Egy új osztály, társadalmi réteg jön létre a szemünk előtt? Lehet-e Lyukóvölgy és egy pesti agglomerációs rész külterületi lakosai között kapcsolódást találni? Erről szól Vígvári András szociológussal, etnográfussal, a Zártkert-Magyarország könyv szerzőjével készült beszélgetés. Talán nem is tudjuk, de mindenképpen szemünk előtt van a zártkertes társadalmi réteg. Azokat soroljuk ide, akik külterületen, általában mezőgazdasági besorolású területen élnek. Az alsó nagy szoba papíron a présház, míg a felső két emeleti szoba gyümölcstárolóként van „lepapírozva”. Az ilyen területeken élők száma 2001 és 2011 között megduplázódott, és már a 90 ezer főt is eléri. A nagyvárosok agglomerációjának most már sok helyen megszokott része, persze teljesen eltérő okok miatt jöttek létre, és ebből következően az ott élők társadalmi státusza is nagyon különbözik. Vígvári András könyvében egy konkrét, Budapest közelében található zárkerti övezet társadalmát vizsgálta az ott élők szemszögéből. Ugyanakkor azt elmondta a beszélgetés során, hogy más zártkertes részek nagyon más módon alakultak ki. Nehéz általánosítani, hiszen a Miskolc melletti Lyukóvölgy, a budai hegyek külterületei és az általa kutatott pesti oldalon lévő zárkerti övezet nagyon más dinamikájú. Az mindenképpen látszik, hogy ezeken a várostól távol lévő, de munkahely szempontjából még elérhető helyeken széles társadalmi rétegek találhatók meg. A lakhatási problémákkal küzdő szegény, sok esetben lecsúszott rétegek és a felső-középosztálybeli fiatalok egyaránt otthont teremtenek maguknak. Ezeknek a zártkerti övezeteknek a jellegzetessége, hogy az alacsony ingatlanár egy alapvető infrastruktúra-problémával párosul. A villany általában adottság, de vezetékes ivóvíz vagy csatornahálózat szinte alig található, ahogyan a szociális és az egészségügyi ellátórendszer sem biztosított a közelben. Átmeneti térnek szokták ezeket tekinteni, mivel se lakóövezetnek (jogilag biztosan nem), se mezőgazdasági művelésre használt területnek nem számítanak. Az ott élők kettős érzéseket táplálnak: egyrészről igénylik jogaik elismerését és a városi lakosokéval azonos szolgáltatásokat, másrészről az állammal szembeni bizalmatlanság hajtja őket, hiszen épp ezért választották ezeket a területeket. A helyi közigazgatás se nagyon tud velük kezdeni semmit, hiszen ha elkezd fejlesztési pénzeket költeni ezekre a területekre (utak rendbetétele, infrastruktúra kiépítése), akkor ezzel ösztönzi ezt a költözési irányt, és elvonja a pénzeket a belterületeken élőktől. Ugyanakkor számosságukat tekintve előbb-utóbb politikai tényezők lesznek az ott élők, és ki fogják maguknak harcolni ezeket. Vígvári András szerint ebben semmi egyedülálló nincs, hiszen Budapest terjeszkedése pontosan ebben a formában zajlott le, azaz a peremen élők egy idő után a város részévé váltak.

A társadalmi mobilitás az esélyteremtő állam egyik eszköze arra, hogy a belső egyenlőtlenségeket kezelje. Nagyon sok kutatás foglalkozik azzal, hogy vajon ez valódi kitörési lehetőség-e vagy csak álom. Durst Judit szociológussal, A társadalmi mobilitás ára című könyv egyik szerkesztőjével beszélgettünk. A társadalmi mobilitás ára című könyv egyéni életútinterjúk segítéségével keresi arra a választ, hogy az osztályok közötti felfelé vándorlás milyen realitással bír, és legfőképpen milyen következményei vannak az első generációs diplomások esetében. A könyvnek nemcsak az az erénye, hogy magyar környezetben készített átfogó elemzést, hanem az őszintesége is, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy mit is értünk társadalmi mobilitás alatt. Ahogyan a szerzők megfogalmazzák: „A korai modernizációs elméletek optimista elgondolása szerint a társadalmi mobilitás a modernizáció és az iparosodás folyamatának előrehaladtával párhuzamosan maga is nő. […] Az oktatási rendszerek demokratikussá tétele csökkenteni tudja, illetve kiküszöbölheti az olyan egyenlőtlenségi dimenziók hatását az egyének életesélyeire, társadalmi státuszára, mint amilyen a származási osztályhelyzet. […] A legújabb nemzetközi mobilitásvizsgálatok empirikus eredményei azonban nem igazolták ezt a modernizációs tézist.” Azaz az oktatási rendszer nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, sőt azok inkább növekednek is általa. Ahogyan egy nem régen megjelent kutatás bemutatja, a top gimnáziumokba a felső középosztály gyerekei kerülnek be inkább, és ma már egy iparág épül arra, hogy pénzért felkészítse a gyerekeket a középiskolai felvételire. Durst Judittól egy konkrét élethelyzet alapján megtudhattuk, hogy a cigánysoron lakó gyerekek iskolájában az elmúlt évtizedben nem volt olyan gyerek, aki központi felvételit írt volna, így az iskola nincs felkészülve arra, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Adódik a kérdés, hogy az oktatási rendszer megváltoztatása mellett milyen eszközök kellenek a mobilitási csatornák megnyitására. Ilyenek lehetnek például a felzárkóztatást segítő civil kezdeményezések, amelyek a tehetségek felkarolásával adnak arra lehetőséget, hogy valaki meghaladja a környezete társadalmi státuszát. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy ne csak néhány szerencsés számára nyíljanak meg ezek a csatornák, mivel így csak kevesek számára adunk egyéni mobilitást. Sokkal inkább kollektív mobilitásra van szükség, amely arra is figyel, hogy csökkentse az osztályváltás költségeit. Aki képes a környezetét meghaladni, gyakran hontalanná válik. A régi közeg már nem fogadja be, idegennek érzi őt, ő pedig az új közegben otthontalannak tartja magát, és bizonytalan lesz. Erről számol be a kutatásban részt vevő első generációs diplomások egy része, és ez köszön vissza a korábban említett gyermek esetében is, aki középiskolába szeretett volna menni. Számára a saját közege visszahúzó erő volt („cigányból sose lett semmi”). A társadalmi mobilitásnak van két eleme, amely nem feltétlenül kapcsolódik össze és válik tartóssá. A végzettségből fakadó kulturális osztályváltás tartós mobilitási mód, de nem biztos, hogy anyagi biztonsággal társul. Ezzel szemben egyre több példa van arra, hogy a mélyszegénységben élők anyagi értelemben meghaladják meg környezetüket. Erre egyik lehetőség a külföldi munka, amely sok tekintetben önkizsákmányolásra épül, és kiszolgáltatott társadalmi státuszt jelent. Ez kulturális értelemben nem osztályváltás, és nem is teszi fontossá a tanulást.

Szinte axióma a közgazdászok körében, hogy Magyarországnak gazdasági modellváltásra van szüksége. Az olcsó munkaerő, a kis hozzáadott érték már nem jelent megoldást növekedési akadályainkra. Azt is mondhatnánk, hogy ki kell törni a közepes jövedelem csapdájából. Erről beszélgettünk Kis Miklóssal, az Új Egyenlőségen megjelent cikke kapcsán. A magyar kormány által elképzelt modellváltás az akkugyártás erőltetésén alapul. Ha jól megnézzük ezt a kérdést, akkor nehezen értelmezhető, hogy miben más ez modellértékét tekintve, mint a jelenlegi struktúránk. Hiszen az a mondat, hogy ne összeszerelő üzem legyen az ország – ez a modellváltást hangoztatók legfőbb üzenete – nem teljesül azzal, ha nem belső égésű motorokat raknak bele az autókba Kecskeméten, Győrben vagy Debrecenben, hanem az elektromos meghajtáshoz szükséges akkumulátorokat. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy nincs az akkugyártás mögött hazai K+F, azaz nem mi találjuk ki azokat a technikai újításokat, amelyek révén magasabb hozzáadott értékű lenne a munka, és ezáltal jövedelmi szintet tudna ugrani az ország. Ha kitettség szempontjából nézzük ezt a modellváltási kísérletet, akkor öt kérdést érdemes feltenni: -         Növekszik-e a gazdaság energiakitettsége? Igen, hiszen az akkumulátorgyártás alapja az olcsó energia. -         Növekszik-e a technológiai kitettségünk? Igen, hiszen a különböző hajtásláncok közül az elektromos meghajtás mellett tesszük le a voksunkat. Ha nem ez lesz a jövő technológiája, akkor nagyon gyorsan kukába kerülhet a modellváltási kísérletünk. -         Növekszik-e a munkaerő szempontú kitettségünk? Igen, hiszen most sincs elegendő munkaerő, külföldről kell behozni. Ez azonban nem csak tőlünk függ. -         Itt marad-e a munkaerőre fordított költség? Nem, hiszen a bérek minimális részét fogja itt elkölteni a külföldről behozott munkaerő, tehát az nem fog a magyar gazdaságban hasznosulni. -         Itt marad-e a profit? Minimális mértékben, és ez is csak az esetleges beszállítói kör révén. A fenti problémák jól megmutatják, hogy milyen komoly gondok vannak ezzel a gazdasági modellváltással. A beszélgetés során szóba kerül, hogy a 3 + 1 termelési tényező közül valójában melyik milyen állapotban van az országban, és ezekkel milyen teendője van az új gazdasági modellnek. A munka, a tőke, a föld és a vállalkozás közül az akkugyárak a földre, azaz a természeti kincseinkre építenek – akár azon az áron is, hogy kimerítsék ezeket. Látjuk, hogy a vízállomány kapcsán milyen tudományos dilemmák merülnek fel.

Hol tart a magyar egészségügyi rendszer átalakítása? Minek köszönhető, hogy egyre több hírt lehet olvasni arról, hogy ellátások szűnnek meg bizonyos településeken? Egyáltalán fontos-e az egészségügyi rendszer a kormánynak? Rékassy Balázzsal beszélgettünk, aki orvosként és egészségügyi közgazdászként is figyeli a mindennapok valóságát.   Rékassy Balázs sokadik alkalommal volt vendégünk az Új Egyenlőség podcastjában. A mostani adást egy személyes aspektussal kezdte. Elmondta, hogy eddig makroszempontból közelített a területhez, és azon keresztül szerette volna jobbá tenni a működését. Ugyanakkor az ebből adódó frusztrációk arra késztettették, hogy közelebb lépjen a mindennapok valóságához, és ezért az alapellátásban orvosként is dolgozni kezdett. Véleménye szerint vitathatatlan tény, hogy a közegészségügy drága közszolgáltatás, amelyben folyamatosan jelennek meg az innovatív ellátások, és nőnek a társadalmi elvárások is. Ez utóbbi Magyarország szempontjából azért is érdekes, mert a munkaalapú társadalom alapvetése a kormány szerint, hogy aki dolgozik, az előbbre jut. Közben ezt az egészségügy a várható élettartam szempontjából nem igazolja vissza. A magyar átlagéletkor 5 évvel az EU-s átlag alatt van. Ennél is brutálisabb az az adat, hogy a férfiaknál földrajzi elhelyezkedés alapján 12 év különbség van a várható élettartamban Magyarországon. A rendszer abba az irányba megy, hogy akinek van pénze, az a magánellátás felé igyekszik, míg a többiek esélyhátrányt szenvednek el, mert még az alapellátás sem érhető el számukra. Ez Rékassy Balázs szerint a latin-amerikai modellt vetíti előre, ahol egy szűk társadalmi réteg hozzáférése biztosított csak a megfelelő ellátáshoz, a többiek pedig másodrangúak az egészségügyi ellátás szempontjából. Pénzben kifejezve 1352 eurót költ a magyar rendszer évente egy főre vetítve, ezzel szemben az EU-átlag 3400 euró környékén van. A gyógyszerkiadások terén nominálisan nem ekkora a különbség, mivel bekerülési érték szempontjából nincs nagy eltérés az EU tagállamai között. Ezért a hiányzó pénz inkább a kórházi szolgáltatásokban, az alapellátásban és a prevencióban jelentkezik. A probléma nem csak a ráköltött összegekben áll fenn, hanem a rendszer megszervezésében is. Két példát hozott fel ennek kapcsán Rékassy Balázs. Az egyik az infarktus ellátása. Svédországi szintű az infarktus utáni azonnal beavatkozás rendje, míg albán szinten van az utógondozás, és ebből adódóan az egy éven túli túlélés esélye is. Azaz az akut helyzetre jelentős összegeket költ a rendszer, miközben ezek kárba vesznek, mert azt követően nincs figyelem a beteg gyógyítására. A daganatos betegségek esetében is hasonló helyzettel találkozunk. Az onkológiai centrumok személyi állományának felkészültsége, az elérhető gyógyszerek köre jó, néhány esetben kifejezetten magas színvonalú. Ezzel szemben a beteg későn jut el a terápiára, nincs megszervezve a betegút, és persze az egészségtudatosságra való felkészítés is alacsony szinten van. A beszélgetés végén szóba került az alapellátás, ahol az lehetne a jelszó, hogy mindenkinek legyen háziorvosa, de nem a ma ismert formában. Ehhez praxisközösségekre és persze minden településről észszerű módon elérhető ellátási rendszere lenne szükség.

Folytatódik az évadindító podcastsorozat. A tavalyi évi visszatekintő, majd a külpolitikai fókuszú előretekintő beszélgetések után a hazai belpolitikával foglalkozunk. A következő fél év a június 9-ei választásokra való ráfordulást, majd azt követően az eredmények kommunikációs és reálpolitikai értelmezését hozza magával. Erről beszélgettünk Lakner Zoltánnal. A június 9-i EP- és önkormányzati választás vitathatatlanul a 2024-es év legmeghatározóbb eleme belpolitikai szempontból. Egy élesebb verseny esetén félidős – azaz a kormányzati ciklus közepén tartott – választásként is kezelhetnénk, amely meghatározza majd a belpolitikai verseny kereteit. Azonban ennek a választásnak ellenzéki oldalon még bizonytalan a keretezése. A mostani mozgások alapján az ellenzéki pártok sokkal inkább helyosztónak tekintik ezt a választást, amely alkalom arra, hogy egymással szemben pozícionálják magukat. Ennek a taktikának a kormányváltás lehetősége-lehetetlensége logikán nincs relevanciája, ami az ellenzéki szavazókat elbizonytalaníthatja. Ez pedig erősítheti azokat a pártokat, amelyek a korábban összefogásban hívő ellenzékkel szemben határozzák meg magukat. Innen nézve egy ellenzéki helyosztó még azt sem teljesíti, amiben a nagyobbacska ellenzéki pártok reménykednek, hogy megmutatja dominanciájukat, és így erőközpontként tudnak továbbmenni. A beszélgetés során természetesen megvitattuk a kormánypártok lehetőségeit és várakozásait is. A Fidesz lassan másfél évtizede tartó győztes választásait 50% feletti mértékben abszolválta. Ugyanakkor ilyen rossz gazdasági hangulat nem volt még választás előtt, mint most. A gazdasági nehézségek már a 2022-es választások előtt is látszottak, de a brutális infláció, a gazdasági recesszió és az ezekre adott – sokszor megszorításokat tartalmazó – gazdaságpolitikai válaszok hatása 2023 második felében hatott jelentősen a választói hangulatra. Ez pedig azt jelentheti, hogy kapaszkodnia kell a Fidesznek is azért, hogy hozni tudja az 5 évvel ezelőtti EP-eredményt. Mindez ellenzéki szempontból adhatna motivációt és tétet az EP választásoknak. Ennek pedig lehetne hatása az önkormányzati választásokra, amely talán még fontosabb politikai esemény, főleg a pozícióban lévő ellenzéki pártok számára.

Az idei év az európai politika színpadán izgalmasnak ígérkezik. Az USA elnökválasztási kampánya az utóbbi évtizedben a szokásosnál is jobban kihat az európai politika napirendjére, de évközben az Európai Parlamenti választások valamint tagállami választások hozhatnak átrendeződéseket. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.   Az USA-ban csak novemberben lesz elnökválasztás, ennek ellenére már az előválasztások, a Trump-effektus kihatással van az európai politikai térképre. Talán ez a helyzet azért is más, mint a korábbi két választást megelőzően, mivel az orosz–ukrán háború, a közel-keleti helyzet és Kína Tajvan felé való fenyegetése geopolitikai szempontból nagyobb kihívást jelentenek, mint az az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt. Szűken véve az európai porondot a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbe menjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy európai porondon a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AFD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek belpolitikai logikán szinte teljesen kizárt opciók. A Brexit óta Európában hagyományos Berlin–Párizs-tengely sem eshet szét. Franciaországban 2027-ben vannak elnökválasztások, addig változás nem várható. Németországban egy előrehozott választás hozhat kormányváltást, de ez az európai néppárti erők (CDU/CSU) hatalomra jutását hozná, amely nem hoz más Európa-politikát. A beszélgetés során négy országról esett szó kiemelten. Ausztriában választások lesznek, jelenleg a szélsőjobboldali FPÖ áll az élen, de kormányra kerülése ettől még nem vehető biztosnak. Hollandiában folynak a koalíciós tárgyalások, és győzelme ellenére kétséges Wilders miniszterelnöki pozíciója. Spanyolország azért érdekes, mert Sanchez megőrizte miniszterelnöki pozícióját, de olyan alkut kellet kötnie a katalán szeparatisták kapcsán, amely miatt forrong az ottani közélet. A következő félévben Portugália is izgalmas lesz, ahol korrupciós vádak miatt a kormány lemondott, és új választások lesznek.

Kilőttek az élelmiszerek árai, csökken a fizetések vásárlóértéke, nő a szegénységben élők száma. Néhány tényállítás, amely a magyar társadalmat érinti. De hogy ne csak egy-egy adatot, szalagcímet emeljünk ki, a mai adásban szerkesztőtársammal, Lakner Zoltánnal beszéljük meg, hogy milyen változásokat okozott a társadalomban a gazdasági válság.   Év végén érdemes visszatekinteni arra, hogy a válságok sora milyen hatással volt a társadalom helyzetére. Ha címszavakban kellene fogalmazni, akkor biztosan a rekordmagas infláció, a reálbér csökkenése, a növekvő egyenlőtlenségek jutnának először eszünkbe. Ha egy kutatással szeretnék mindezt alátámasztani, akkor az a Policy Solutions ebben a podcastsorozatban is bemutatott elemzése lenne, mely szerint a társadalom 46%-a úgy érzi, romlott háztartásának anyagi helyzete az elmúlt időszakban. Az adatok azt mutatják, hogy a válság évei alatt felerősödtek a társadalomban meglévő problémák. Ennek oka, hogy a magyar társadalom jelentős részének egy akár átmenetileg tartó időszakban is kisebb az ellenállóképessége, miközben a magával hurcolt gondok bármikor felszínre törhetnek. Ilyen a társadalmi mobilitás nagyon alacsony szintje, amely miatt nem áll távol a valóságtól, ha befagyott társadalomról beszélünk. Márpedig, ha az előrejutásra nincsen érdemi esély, akkor fundamentális gondok vannak egy társadalmi struktúrában. Három szempont köré csoportosult a beszélgetés. Az első az oktatás kérdése. A PISA adatok továbbra is komoly problémákat mutatnak, és a mögötte lévő szociológiai hátteret vizsgáló adatok pedig egyértelművé teszik, hogy az osztályhelyzet öröklődik tovább a szülőkről a gyerekekre, és ez határozza meg tanulási esélyeiket. Annak ellenére még mindig ezzel a problémával kell szembenéznünk, hogy ezen a területen az elmúlt 13 évben érdemi reformlépésekbe kezdett a kormányzat. Az oktatási egyenlőtlenségek megszűntetése ellen centralizálták a tanterveket és az iskolarendszer irányítását, miközben a reformlépések az eredmények alapján is látszik, hogy nem hozták meg a változást. A második kérdéskör a gyerekes családok és a szegénység problémája. A családtámogatásokon belül a minden gyerek után azonos módon járó családi pótlék elértéktelenedett. Tényszerűen jelentős támogatásokat kaphatnak a gyereket nevelők, de ezek inkább a felső társadalmi rétegek számára elérhetőek, és nem univerzálisak. Ennek hatására is ma már a gyerekek negyede szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező családban él. A harmadik szempont a mélyszegénység kérdése. A munka alapú társadalom mítosza az volt, ha van munka, akkor van legalább egy korrekt egzisztenciális szint. A reálbérek csökkenése, a munkahelyek biztonságába vetett hit megszűnése egyértelműen elhozta azt az időt, hogy nem igaz az „munka van, minden van” gondolat. Az adásban szóba kerül Lengyelország példája, ahol a politikai megosztottság ellenére van egy oktatási rendszert érintő konszenzus, és szóba kerül, hogy mennyire másképp viszonyul a gyerekes családok támogatásához a lengyel politika, mint a magyar kormány.

Az argentin elnökválasztás második fordulója igazi politikai földindulást hozott Javier Milei nagyarányú győzelmével. Nagy Sándor Gyula Latin-Amerika szakértővel, a Corvinus Egyetem tanárával beszélgettünk arról, hogy milyen előzmények vezettek a választási eredményekhez, és milyen lépéseket várhatunk a sokakat megbotránkoztató nyilatkozatokat tevő új elnöktől.   Nagy Sándor Gyula szerint a korábbi elit súlyos bukását egy komplex, többszintű válság előzte meg. Az elmúlt négy évtizedben számos gazdasági és társadalmi válság sújtotta a latin-amerikai országot, gyakran utcai megmozdulásokkal kiegészülve. A helyzetet jól jellemzi, Argentína lényegében a mai napig az IMF 50 milliárd dolláros segélycsomagjából működik, 100% feletti az éves infláció mértéke, a jegybanki alapkamat pedig 140%. A koronavírus rossz kezelése tovább súlyosbította az ország amúgy is kiszolgáltatott és bizonytalan helyzetét. Az argentin társadalom súlyos válságát szemlélteti, hogy a COVID előtti, már akkor is magas 25%-os szegénységi ráta mindössze néhány év alatt körülbelül 45%-ra emelkedett. Javier Milei erre a helyzetre adott radikális gazdasági-társadalmi javaslatokat, ezzel tudta megszólítani az argentin társadalom többségét. Milei előéletét tekintve közgazdász végzettségű, többéves egyetemi oktatói tevékenység és nemzetközi pénzintézeteknél végzett munka után került a közéletbe. Ismertségét saját YouTube-csatornája és TV-műsorokban való szereplése révén építette fel, az elmúlt évekre gazdasági kérdésekben ismert médiaszemélyiség lett. Ezen felül 2021 óta tagja az argentin Nemzeti Kongresszusnak. Az argentin fizetőeszközbe, a pesoba vetett bizalom teljesen megszűnt, mindenki dollárban takarít meg. Ez viszont a többszintű árfolyamrendszer és a korlátozott váltási mennyiség miatt előidézte a feketepiaci, úgynevezett „blue-árfolyamot”, amelyen a lakosság illegálisan vált valutát. Ezt a spontán már végbement dollarizációt intézményesítené Milei a jegybank és a peso megszüntetésével. Ennek fő akadálya, hogy a nyugdíjak és az állami alkalmazottak fizetéséhez nem áll rendelkezésre elég devizatartalék az argentin kormány számára. Ennek előteremtéséhez Milei klasszikus neoliberális receptet követne: állami cégek privatizációja és az ország kritikus nyersanyagaira (pl. az akkumulátoripar számára kulcsfontosságú lítiumra) épülő koncessziók révén egészítené ki az IMF hitel következő részletét. Arra a kérdésre, hogy a neoliberális gazdaságpolitika miként fog hatni a szegényekre és az állami közszolgáltatásokhoz való hozzáférésre, Nagy Sándor Gyula elmondta, hogy az rövidtávon várhatóan további elszegényedéshez fog vezetni. Kiemelte viszont, hogy a választási eredmények földrajzi eloszlásából az látszik, hogy Milei a korábbi peronista-kirchnerista bázisokon, a hátrányosabb helyzetű választók között volt a legsikeresebb. Ennek oka szerinte a hatalmas kiábrándultság a rosszul működő állami újraelosztásból, mivel ennek ellenére folyamatosan romlott az átlagos életszínvonal. Ez az elkeseredettség a megnövekedett bűnözéssel együtt teremtette meg az igényt a biztonságra és a rosszul működő állam leépítésére. Az állam gazdasági szerepének minél radikálisabb csökkentéseként a kampányidőszakban Milei az oktatás és egészségügy teljes privatizációját is képviselte. Azonban az elnökválasztás első fordulója után megállapodást kötött két másik elnökjelölttel, akik támogatásáért cserébe módosította ezt a programpontját. Így bár a privát szektor szerepének növelése része programjának, az állam teljes kivonulása nem. Ez a megállapodás azért is fontos, mert az új argentin elnök pártjának körülbelül 15%-os részaránya van a törvényhozásban, így más pártok támogatására nagy szüksége lesz. Az, hogy a tervezett nagyszabású privatizáció révén ki szerezhet befolyást Latin-Amerika második legnagyobb országában Nagy Sándor Gyula szerint nem egyértelmű. A kampány alatt Milei élesen kritizálta Kínát kommunista vezetése és geopolitikai tevékenysége miatt, azonban piaci alapon...

A Policy Solutions több éve folyamatosan méri, hogyan alakul a magyar társadalom problématérképe. Idén is a megélhetési költségek, alacsony fizetések és az egészségügy a top3. Ennek ellenére a kormánypártok támogatottsága magasan áll továbbra is. Valós, vagy látszólagos ellentmondásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével.   Megélhetési költségek magas szintje, alacsony fizetések, rossz egészségügy: ezek a magyar társadalom legnagyobb problémái. A Policy Solutions kutatása alapján a mostani válság mélyebb hatással van a társadalomra, mint amit a COVID idején tapasztaltak. Több ember érzi azt, hogy romlott anyagi helyzete, és inkább az számít optimista gondolkodásúnak, aki stagnálást vár jövőbeli helyzetét illetően. Egy évvel a választások után ha csak ezt nézzük, akkor könnyen rá mondható lenne, hogy gondban van a Fidesz. De ettől nyilvánvalóan messze vagyunk. Ez ellentmondásosnak tűnik erősen. Pedig van rá magyarázat, ez pedig a felelősség áthárítása. A kutatás során megnézték, hogy a válaszolók mit gondolnak ki tehet arról, hogy gazdasági nehézségek vannak. Miközben az ellenzéki szavazók egyértelműen a kormányt okolják, ez a Fidesz támogatói körében már árnyaltabban jelenik meg. Az Európai Unió, és a háború szinte ugyanekkora arányú mint  a kormány hibáztatása . Azaz működik  a kormány propaganda stratégiája, és emiatt kapnak magyarázat-mankókat a Fidesz-szavazói, és nem fordulnak el a kormánytól. Érdekes kérdés azt megnézni, hogy mennyire van hatása a háborúnak a magyarok gondolkodására.  A kutatás szerint a háborús félelmek 2023 tavasza óta csökkennek. (A kutatás a Hamasz Izrael elleni brutális terrorakciója előtt készült.) Ez pedig arra is magyarázatot ad, hogy a kormány miért fordult rá az EU támadására (lásd óriásplakátok), és miért kevesebb Ukrajna jön át a kommunikációban. A beszélgetés során megnéztük, hogy a médiafogyasztási buborékoknak milyen hatása van a vélekedésekre, várakozásokra, és véleményekre. Ebben ott látszik törésvonal, hogy mennyiben a valóság leírása és mennyiben egy megkonstruált dolog az, amit értékelni akarunk a megkérdezettekkel. Minél kézzelfoghatóbb egy téma (anyagi helyzet) annál kisebb a médiabuborékok ereje, és minél elvontabb (háborútól való félelem) annál nagyobb kilengések vannak.

A hazai akkumulátor gyárak építése, bővítése során több civil kezdeményezés is létrejött. A Göd-ÉRT Egyesület az elsők között alakult azzal a céllal, hogy a helyi lakosok biztonságáért, a környezet védelméért és a gödi Samsung gyár építési folyamatának átláthatóságáért küzdjenek. Az Egyesület története izgalmas példája a hazai akkumulátor gyárak körüli eseményeknek. Bodnár Zsuzsával, a Göd-ÉRT Egyesület aktivistájával és az Átlátszó újságírójával Gébert Judit beszélget.

„A kettéosztott társadalmak képe csupán látszat, a valóságban a véleménycsomagokkal házaló szélsőségek kisebbségben vannak. Igaz, nagy erőkkel dolgoznak a társadalom kettéosztásán.” Ezzel a bevezető mondattal jelent meg Kováts Eszter politológus elemzése a Válasz Online-on egy nagyszabású német tanulmányról. Az e heti adásban a cikk szerzőjével, a Bécsi Egyetem adjunktusával beszélgettünk.   Jelentős kutatómunkával (adatok, reprezentatív kérdőíves felmérések és fókuszcsoportos interjúk) segítségével tárta fel Németországban Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser a kortárs német társadalom fejlődését, aktuális konszenzusait és konfliktusait. Azt találták, hogy valójában nem beszélhetünk polarizált társadalomról, hanem inkább arról az igényről, ami a polarizálódáshoz vezetne. Négy témakörben elemezték a társadalmi véleményeket (klímaváltozás, migráció, elosztási kérdések, szexuális kisebbségek jogai), és arra jutottak, hogy sokkal szélesebb és erősebb társadalmi konszenzusok léteznek ezeken a területeken, mint elsőre látszik. Ugyanakkor minden témakörben vannak triggerpontok, amelyek hatására szétporlad a konszenzus, és erős érzelmek jönnek elő a társadalomból. Az a feltevés, hogy alapvetően megosztott lenne a társadalom, két forrásból táplálkozik. Az egyik az USA hatása, ahol a választási rendszer miatt ténylegesen (ezt empirikus adatok is alátámasztják) két részre oszlik az ország. Ez alapján a diplomás, gyakran véleményvezéri pozícióval bíró réteg azt vélelmezi, hogy ennek a német társadalomban is így kell lennie. A másik ok, amiért polarizációt vélünk felfedezni, a közösségi média hatása. Itt ugyanis erős vélemények ütköznek hangosan egymással, ami alapján úgy tűnik, hogy a társadalom tagjai vagy A, vagy B álláspontot képviselnek. A beszélgetés során Kováts Eszter elmondta, hogy a kutatók mindegyik témánál azonosítottak triggerpontokat, amelyeket nagyon tudatosan felhasználnak az ún. „polarizációs vállalkozók”. Ezek a pártok arra építenek, hogy a konfliktusok jók, ez alapján lehet megmutatni magukat a szereplőknek, és szavazókat szerezni. Németországban leginkább az AfD és a Zöldek csinálják ezt, amelyek egymás pozíciójával szemben határozzák meg magukat egyes kérdésekben. Az is látszik, és ez a Fidesz esetében is megfigyelhető, hogy a konfliktust sokkal inkább a kulturális térbe tolják át. Ezekben az esetekben a triggerpontok nyomkodása politikai haszonszerzésen alapul. A tanulmány négy triggerpontot azonosított: -         egyenlőtlen bánásmód, szemben a „mások többet kapnak, mit én” érzéssel (például ha a transzneműek dedikált órát szeretnének az uszodában, mások nehezményezik, hogy mondjuk a testsúlyuk okán miért nem kapnak ugyanilyen jogot); -         a normalitásérzés sérül; -         csúszós lejtő, amely arra épül, hogy „ma ezt kérik, mi lesz a következő…”; -         a saját viselkedésünk megváltoztatását várják el tőlünk (például sokaknak gondot jelent a gendernyelv használata, mivel szerintük úgy korrekt használni a névmásokat, hogy az alapján ne legyen az érintett neme definiálva – a magyarban ez nem értelmezhető probléma). A beszélgetés végén arról is szó esik, hogy az egyenlőtlenség mint téma miért bír demobilizációs erővel, és mit jelent a státuszkonkurencia ebben az esetben.

Amióta válságról válságra halad az ország, ismét sok szó esik a GDP-ről. Ugyanakkor talán kevéssé ismerjük, hogyan számítják ki, és mennyire is ad hiteles képet egy ország állapotáról. Erről beszélgettünk Belyó Pállal, a KSH volt elnökével. A podcast  végén pedig  azt is megtudhatjuk, hogy mi a Happy Planet Index és mire jó a HDI mérés. A GDP azért hasznos mérőszám, mert egy mutatóban összesíti a gazdaság fejlődésére vonatkozó adatokat. Ezáltal azt fejezi ki, hogy egy adott időben és területen végfelhasználói szinten mekkora értékű termék előállítása történik. Azaz van annak jelentősége, hogy egy gazdaságnak export-import szempontjából milyen tagozódása van, és ez logikusan meglátszik a GDP adatokban is. A GDP szempontjából folyó áron számolják az alapadatot, amely úgynevezett deflátor segítségével változatlan árassá változtatható, és ez az adat a valós teljesítményváltozást mutatja. Ehhez az is szükséges, hogy az úgynevezett nyers adatok (ezek abból adódnak, hogy mit jelentenek le az egyes statisztikai adatközlők) naptári és szezonális hatással korrigálva legyenek. Amennyiben megnézünk egy GDP adatközlést, akkor látszik, hogy van az előbbi korrekciónak jelentősége. Az utolsó – 2023. II. negyedévi - adatok szerint: „A bruttó hazai termék volumene Magyarországon 2023 II. negyedévében a nyers adatok szerint 2,4%-kal csökkent az előző év azonos időszakához viszonyítva. A szezonálisan és naptárhatással kiigazított és kiegyensúlyozott adatok szerint a gazdaság teljesítménye az előző év azonos időszakához képest 2,3%-kal, míg az előző negyedévhez mérten 0,3%-kal mérséklődött.” A beszélgetés során Belyó Pál elmondta, hogy az első adatközlések még csak gyorsbecslések. Végső adatok csak a tárgyidőszakot követően jóval később állnak rendelkezésre. A negyedév végét követő 40. napon jelenik meg a gyorsbecslés, amely a termelői oldal adatai alapján készül. Ez még nem tartalmaz ágazati számokat sem. A második becslés a tárgyidőszak utáni 70. napon jelenik meg. Itt részletes számokkal találkozhatunk. Például ebből tudjuk, hogy bár a mezőgazdaság az előző év azonos időszakához képest 68%-kal nőtt teljesítményben, az ipar és a szolgáltatások összességében 2,4%-os visszaesést hoztak össze. Azaz a gazdaságon belül arra is kell figyelni, hogy egyes szektorok a valós súlyukkal kerüljenek beszámításra. A beszélgetés végén arra kerestük a választ, hogy mennyire számít egzaktnak a GDP az egyes országok összehasonlítása szempontjából. Ebben a tekintetben alapvetően a nemzeti statisztikai adatközlők hitelessége dönti el, hogy milyen minőségűek az adatok, mivel a módszertan azonos minden országban. Ugyanakkor vannak hibái a GDP számításának. Ezt ismerték fel a britek is, és 2010-ben már arról beszéltek, hogy más metodológiára van szükség. Aki végighallgatja a beszélgetést, azt is megtudhatja, hogy mit jelent a Happy Planet Index, és milyen fogalmat takar a HDI rövidítés.

A múlt héten jelent meg az Új Egyenlőségen Éber Márk Áron írása, melyben az ellenzék egyik stratégiai problémáját, szavazótáborának összetételét vizsgálta osztályszempontból. Mit jelent, hogy az ellenzék „osztálycsapdában van”? Hogyan lehetséges kitörni ebből? Erről beszélgetett az Új Egyenlőség podcast legújabb szerkesztőségi adásában Bíró-Nagy András és Éber Márk Áron.   A pártok szavazóinak földrajzi eloszlása széles körben tárgyalt a magyar közbeszédben: az ellenzék a nagyvárosokban, a Fidesz pedig a kistelepüléseken támogatottabb. A térbeli eloszlás azonban osztálybeli megoszlást is takar, mivel a társadalmi szerkezet jelentősen eltér a város–vidék felosztásban. Erről kevesebb szó esik a közéletben, pedig Éber Márk Áron szerint a fő akadályt épp az ellenzéki pártok szavazótáborának összetétele adja. Az ellenzék ugyanis beszorult egy urbánus közegbe, ahol főképpen képzett, jómódú választókat képes megszólítani. Csakhogy az ilyen osztályhelyzetűek túl kevesen vannak a magyar társadalom szerkezetében, ők nem képesek többséget teremteni, ez pedig sajátos csapdát jelent az ellenzék számára. Mindeközben ellentmondásos módon a Fidesz épp azok körében a legkevésbé népszerű, akiket a jelenlegi, felfelé újraelosztó politika céloz, a rosszabb helyzetben lévők körében pedig nagyobb a támogatottsága. Éber Márk Áron szerint ez a fő oka, hogy az ellenzék már 13 éve nem képes elmozdulni szorult helyzetéből.   25 évvel ezelőtt még a Fidesz volt ebben az osztálycsapdában. 1998-ban, az első Orbán-kormányt megalakító Fidesz még szintén a viszonylag képzett és jómódú (nagy)városi szavazókat tudta megszólítani a polgári kormányzás üzenetével. Kedvezőtlenebb osztályhelyzetű szavazóikat legfőképpen koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt érte el. Érzékelve ezt a helyzetet, a Fidesz igyekezett szélesíteni és mélyíteni a szavazóbázisát, megszólítva a nem (nagy)városi, kevésbé jól képzett, jellemzően nem jómódú választókat is. A cél az önálló kormányzáshoz szükséges támogatottság megszerzése volt, ez azonban nem sikerült, 2002-ben a Fidesz elveszítette a választásokat és ezzel a kormányalakítás jogát is.   Ezt követően indult meg a Fidesz ellenhegemóniájának kiépítése. A hegemónia fogalmát Antonio Gramsci alkotta meg, akinek munkássága Orbán Viktorra is jelentős hatással volt. Gramsci szerint ahhoz, hogy az államhatalmat megszerezhesse egy politikai erő, előbb számos, nem államhatalmi pozíció elfoglalása szükséges. Ezt nevezte „állóháborúnak”, illetve hegemóniaépítésnek. Ennek jegyében végzett a Fidesz nagyon aktív politikai és társadalomszervezési munkát a kétezres években, aminek legismertebb példáját a Polgári Körök adják. Létrehoztak azonban gazdaköröket és munkástagozatot is, illetve a hazai nagytőkével való kapcsolatépítés is ekkor lett igazán intenzív.   A Fidesz sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy közben az akkori kormánypártok elveszítették a társadalmi beágyazottságukat. 2006 és 2010 között az MSZP több mint 1,3 millió választót veszített, míg az SZDSZ teljesen megszűnt. Ez nagyrészt a 2004-2009 közötti rossz kormányzás eredménye, aminek következményeként a választók már nem ezekhez a pártokhoz kapcsolták a jólét és a biztonság ígéretét. Ezt legjobban a szociális népszavazás mutatta meg, amikor a Fidesz „baloldali” kritikával támadta az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíciót – sikeresen. Az MSZP és az SZDSZ zuhanórepülésével egyidőben megerősödött a Fidesz és a Jobbik is.   Éber Márk Áron szerint az elmúlt évek fő tanulsága, hogy nem lehet „felülről” és „jobbról” legyőzni a Fideszt, csak „alulról” és „balról” érdemes próbálkozni. Márki-Zay Péter kísérlete és a „kiábrándult fideszesek” megszólításának stratégiája kínos kudarccal végződött. E helyett több sikerrel kecsegtet az a stratégia, amely a dolgozó emberek problémáira, a megélhetésre és a biztonságra összpontosít. Amennyiben politikailag hitelesen képviselné ezt az irányt, az ellenzék kihátrálhatna az osztálycsapdából.

Elbukott a Jog és Igazságosság az október 15-i parlamenti választásokon, kormányváltás jön Lengyelországban. A lengyel választások tanulságairól és következményeiről beszélgetett Zgut-Przybylska Edit politológussal, a Lengyel Tudományos Akadémia adjunktusával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Zgut-Przybylska Edit szerint az ellenzéki győzelem egyik fő oka a PiS elhibázott kampánystratégiája volt: Kaczyńskiék egy korábban jól bevált, negatív kampányt folytattak, elsősorban Donald Tusk ellen. Azonban a gyűlöletkeltés, a migráció középpontba állítása és a félelmekre épített kampány nem működött a megváltozott politikai helyzetben. Az exit poll kutatások alapján a választókat leginkább a gazdaság helyzete, a megélhetési kérdések és a reálbérek csökkenése foglalkoztatták. Ezeket a biztonság kérdése, az abortuszhoz való jog és a jogállamiság követették a felmérésekben, a migráció csupán a választók töredékét érdekelte. Fontos továbbá, hogy a PiS az elmúlt 8 évben nem volt képes úgy leuralni a lengyel nyilvánosságot, mint azt tette a Fidesz Magyarországon – ez is kellett ahhoz, hogy egy jól felépített ellenzéki stratégiával lehetővé vált a győzelem.   A választási részvétel demográfiai aspektusai alapján a politológus szerint kijelenthető, hogy a választási eredményt a lengyel nők és a fiatalok döntötték el. Mindkét csoportban rendkívül magasan alakult a részvétel és az ellenzékre szavazók aránya. A női szavazók mobilizálását nagymértékben erősítette az abortusz témája. Az abortusz szabályozásának módosítása óta több nő hunyt el a szabályozás szigorúsága miatt, ami a gyermekvállalási hajlandóság visszaesését is eredményezte. Erre tudott kampánystratégiát építeni az ellenzék, akik a meglévő gyermektámogatások mellett a munkaerőpiacra történő visszatérés támogatását képviselték.   Jelentős demográfiai mozgások zajlottak továbbá a kistelepüléseken. Ezek hagyományosan a Jog és Igazságosság bázisai, ezért az idei kampányban is rengeteg erőforrást fordítottak a falvak mobilizálására. Ám a megnövekedett részvétel ellenére is csökkenni látszik a kormánypárt vidéki dominanciája, az újonnan szavazók többségét a Polgári Koalíció és a Harmadik Út tudta megszólítani. Összességében van tehát egy átalakuló választói demográfia, a PiS bázisa egyre csökken. Emiatt Jarosław Kaczyński is megjegyezte, hogy amennyiben a következő választásokon győzni szeretne pártja, azt egy megváltozott Lengyelországban kell elérnie.   A közös kormányzás tartalma tekintetében Zgut-Przybylska Edit szerint a leendő kormánypártok között konszenzus van, hogy vissza kell fordítani a PiS elmúlt nyolc évben végrehajtott intézkedéseit az igazságszolgáltatás és a média terén, valamint az EU-val való kapcsolat rendezésében és a befagyasztott uniós források kiszabadítása kapcsán is egyetértés van. A koalíciós partnereknek közös nevezőt kell majd azonban teremteniük a szociális juttatások, a lakhatás és az adórendszer kapcsán; illetve az abortusz és az LMBTQ jogok kérdésében is várható jelentősebb konfliktus a pártok – elsősorban a Baloldal és a Harmadik Út – között.   A kormánynak számos ellenerővel kell majd számolnia, közülük a legjelentősebb Andrzej Duda elnök lehet, akinek a ciklusa 2025-ben fog lejárni. Az, hogy mennyiben fogja Duda akadályozni az új kormány tevékenységét – vagy ellenkezőleg, mennyire lesz kooperatív – azt Zgut-Przybylska Edit szerint az elnöksége utáni időszakára vonatkozó személyes ambíciói fogják majd meghatározni. A politológus úgy gondolja, hogy a leendő kormánynak először olyan területekkel kell foglalkozni, amelyek nem kívánnak jogszabálymódosítást.   Ilyen terület például a külpolitika, ahol az új kormánynak nagy mozgástere lesz. Egyrészt véget érhet az euroszkepticizmus: az új kormánypártok egyetértenek, hogy Lengyelország helye Európa centrumában van. Stratégiai cél lehet a lengyelek Tanácsban betöltött befolyásának a visszaállítása, amire Tusknak, mint a Tanács volt elnökének minden lehetősége meg lesz.

A nyugati világ által terrorszervezetként nyilvántartott Hamász fegyveresei október 7-én kitörtek Gázából, és megtámadták Izraelt. Ennek sajnálatos eredményeként 1300 felett van az izraeli halottak száma, főként civilek, közöttük nők és gyerekek. A fegyveresek túszokat ejtettek jelentős számban, és civil pajzsként, „cserealapként” kezelik őket. Az izraeli hadsereg napok óta bombázza Gázát, és szárazföldi erőkkel felsorakozott a határon. Herskovits Eszterrel, a Klubrádió újságírójával arról beszélgettünk, hogy mindez milyen következményekkel járhat Izraelben.   Az izraeli társadalom politikailag megosztott. Az október 7-ei terrortámadás azonban alapvetően megváltoztatta a társadalmi kohéziót, és zárójelbe kerültek a belpolitikai eltérések. Ennek látványos jele, hogy szinte azonnal egységkormány alakult. A támadás váratlanul érte az izraeli társadalmat. Még néhány hete is arról szóltak a hírek, hogy emelték a palesztin munkavállalók engedélyezett létszámát, Izrael pedig Ciszjordánia irányába csoportosította át erőit. Herskovits Eszter elmondta, hogy a támadás brutalitása sok kérdést vet fel, főképpen a célját illetően. Egyes feltételezések szerint abban reménykedett a Hamász, hogy a Hezbollah is belép a háborúba, újabb frontot nyitva. Ez nem következett be, és néhány, a gázai áldozatok melletti megszólaláson kívül az Izraelben élő arabok részéről sem látható erősebb fellépés. Persze kérdés, hogy terjedhet-e a front, azaz lesz-e a Hamász mellett olyan erő, amely belép a harcokba. Izrael társadalma egységes és erős fellépést vár el a hadseregtől, miközben az ország vezetésének sok tényezőre kell figyelnie. Kérdés, hogy a Gáza ellen indított katonai akcióra hogyan reagál a többi arab országnak. A Szaúd-Arábiához való közeledés megakadt, a megállapodást egyelőre jegelték. Ez azonban Herskovits Eszter várakozása szerint inkább csak lassítja a folyamatot, de nem állítja meg. Egyiptom esetében nem kell arra számítani, hogy Izrael ellenében fellépne katonailag. Azonban ők is tartanak a Hamasz terroristáitól, és nem engedik a belépést az országba Gáza irányából. Egyedül Irán léphetne fel jelentősebb katonai erővel, de ez sem várható direkt módon, inkább proxyháborúra lehet számítani. A beszélgetés végén a Budapestnél alig nagyobb területű, de nagyon sűrűn lakott Gáza helyzetéről volt szó. Felmerült a kérdés, hogy vajon szükségszerűen alakult-e ki a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzet, vagy lett volna más fejlődési lehetőség is. Az izraeli erők 2005-ös kivonulásáig fejlődő pályán volt az övezet, de a Hamász-hatalomátvétel és a Fatah elűzése szabadtéri börtönné változtatta a területet. Hogy Gáza sorsa másképpen is alakulhatott volna, azt a Ciszjordániával való összehasonlítás is mutatja.

A Policy Solutions rendszeresen vizsgálja, hogy mit gondolnak a magyarok az EU-ról, mekkora esélye van egy HUXIT-nak, és mit tartunk értéknek az Unióban. A 2023-as kutatás apropóján beszélgettünk az intézmény vezetőjével, az Új Egyenlőség szerkesztőjével, Bíró-Nagy Andrással.   A „Milyen Európát szeretnénk?” című kutatás egyik legfontosabb alapállítása, hogy az EU-s tagság mellett továbbra is erősen kiáll a magyar társadalom. Ezt mutatja, hogy a megkérdezettek 72%-a egy esetleges népszavazáson az EU-s tagság mellett tenné le a voksát, miközben 13% szavazna csak a kilépésre. Arra azonban felhívta Bíró-Nagy András a figyelmet, hogy ha belemegyünk a részletekbe, akkor ennél már árnyaltabb a kép, és már látszanak romló jelek. A beszélgetés során az adatok két dimenzióját elemeztük. Az egyik, hogy mit gondolnak a választók a magyar kormány és az Európai Bizottság közötti vitáról, amely miatt blokkolták az EU-s pénzek felhasználását. Nagyon meglepő az eredmény, mivel a választók 70%-a azt mondta, hogy meg kell a kormánynak állapodni, és el kell fogadni a Bizottság mérföldköveit. Ez a vélemény még a Fidesz szavazói körében is abszolút többséget (58%) jelent. Ezzel szemben ha azt kérdezzük, hogy szerintük a brüsszeli bürokraták rá akarják-e kényszeríteni az akaratukat a magyarokra, akkor ott 54% valamilyen szinten egyetért ezzel. Ez a vélekedés a kormánypárti szavazók körében 74%-on áll. Jól látszik, hogy a két kérdésre adott válaszokban erős ellentmondás van. Ennek feloldását abban látja Bíró-Nagy András, hogy a szavazók úgy érzik, még a magyar kormány részéről meghozott engedmények sem járnak olyan nagy kárral, mint az, ha nem érkeznek meg az EU-s pénzek. A kutatásnak a korábbi évekhez képest volt egy új eleme. A médiafogyasztási szokások, buborékok alapján vizsgálták meg az egyes vélekedéseket. Azt látták, hogy vannak kérdések, ahol egyértelmű különbség van a szavazók között a tekintetben, milyen médiumokat fogyasztanak. Ilyen például a korábban fent állítás, mely szerint leegyszerűsítve Brüsszel meg akarja mondani, hogy mit tegyünk. A kormánypárti sajtót fogyasztók kétharmados többsége ért egyet ezzel a vélekedéssel. Ezzel szemben a kormánykritikus médiabuborékban lévőknek csupán 36%-a. Ennél még erősebb eltérést találunk, ha egy olyan „vélekedést” nézünk, mint hogy az „EU át akarja mosni a magyar gyerekek agyát a saját ideológiájával”. Ezzel a választóknak 47%-a ért egyet. Ugyanakkor a kormánypárti szavazók esetében ez az arány 69%, míg az ellenzéki szavazók között éppen ugyanennyien gondolják azt, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor arra vonatkozóan, hogy Magyarországnak megéri-e anyagilag az Európai Unió tagjának lenni, már sokkal kisebb hatása van az egyes buborékoknak. Ez azt mutatja, hogy nem írnak felül minden vélekedést a központilag kitalált üzenetek, és nem lehet teljesen ez alapján irányítani a választókat.

A Szlovákiában megrendezett előrehozott parlamenti választásokat Robert Fico pártja, a SMER nyerte meg. A szlovák választás eredményeiről és következményeiről beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   A szlovák választások tétje a szakértő szerint a közép-európai jogállamiság helyzetében, a kisebbségi jogok garantálásában, illetve a korrupcióellenes fellépés folytatásában rejlett. Nemzetközi szempontból fokozta az érdeklődést, hogy a belpolitikai témákon túl a választási kampányt jelentősen meghatározták a külpolitikai kérdések, különösen az ország geopolitikai orientációja volt fontos téma. E témának a napirenden tartását jelentősen meghatározta az országban tapasztalható orosz dezinformációs befolyás is.   A választásokon Robert Fico pártja, a SMER került ki győztesen. Bőtös Botond szerint fontos megjegyezni, hogy bár a SMER egy névleg szociáldemokrata párt, a gyakorlatban elsősorban nacionalista, populista és szuverenista politikát folytat, amivel a szélsőjobboldali szavazók jelentős részét is képes volt megszólítani. A győzelemhez elég volt a szavazatok 23%-ának megszerzése, ami ugyanakkor mutatja, hogy az arányos választási rendszerű országban nincs olyan politikai erő, ami önmagában kimagasló tényező tudna lenni.   Emiatt a kormánytöbbség megteremtéséhez is koalíciókötés szükséges – jelen esetben legalább két másik párttal. Erre a szakértő szerint négy lehetséges alternatíva létezik. A felvázolt lehetőségekben közös tényező a szintén a szociáldemokrata pártcsaládhoz tartozó HLAS, amely korábban a SMER-ből vált ki. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy hozzájuk csatlakozik az etnonacionalista és EU-ellenes szélsőjobboldali párt, az SNS. A további lehetséges alternatívák szerint az (1) SNS helyett egy szintén jobboldali, azonban EU-párti formáció, a KDH csatlakozhat; (2) kisebbségi kormány jön létre; (3) legkisebb valószínűséggel pedig egy Fico-ellenes, négypárti blokk kerülne hatalomra a választásokon második helyen végzett Progresszív Szlovákia vezetésével. Utóbbinak nagyon kicsi az esélye, és jóval valószínűbb, hogy egy Robert Fico vezette kormány fog létrejönni.   Bőtös szerint bár a magyar kormány nagy reményeket fűz egy Fico-kormány felállásához, az jelentősen nem fog változtatni a magyar külpolitika régióbeli helyzetén. Habár Robert Fico is szeretné újra megerősíteni a V4-eket, arra cseh és lengyel oldalról sem látszik nyitottság. A külpolitikai téren inkább abban bízhat az Orbán-kormány, hogy az elkövetkező években megerősödik egy jobboldali-populista erőtér, amely elsősorban az Európai Parlament ECR frakciója körül összpontosulhat.

Tüttő Kata nemcsak főpolgármester-helyettes és az EU Régiók Bizottsága tagja, hanem most már podcaster is. KataPult néven indított egy csatornát, ahol önkormányzati vezetőkkel beszélget a települések életéről, településvezetői mintákról, a nők szerepéről a közéletben. A KataPult mottója: „Egyre ritkul a levegő a magyarországi önkormányzatok körül. Én abban hiszek, hogy az önkormányzatok a demokrácia fontos pillérei, tartalékai, innovációs laborjai. Ennél a pultnál polgármesterekkel beszélgetek arról, hogy egy város, egy kerület vagy egy kisebb település vezetése hogyan mutat túl a kátyú-kaszálás-takarítás háromszögén. Hogyan mutatunk másik utat Magyarország számára a mához képest?” A KataPult adásaiban önkormányzati vezetők mesélnek arról, hogyan tudnak távolabb tekinteni és stratégiákban gondolkodni a mindennapos ügyek mellett. Az első három vendég ezért teljesen más karaktert és más településtípust képviselt. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere 29 éve vezeti a kerületet. Közben jelentős változáson ment át a városrész, és képesek voltak egy fejlesztési program segítségével megfordítani a kerület lakosságának csökkenését. Ahogy ő fogalmaz, a kerület szemmel látható mértékben járul hozzá a magyar GDP-hez. Ezzel szemben Nemény András és Őrsi Gergely polgármesterek első ciklusokat töltik, és közben válságoktól övezett időszakot kell kezelniük. Covid, háború, menekültek, energiaválság, majd gazdasági válság egymás után érték az önkormányzatokat. A beszélgetés során Tüttő Kata elmondta, hogy van egy probléma, amivel kevéssé nézünk szembe. Ez a nők fájóan alacsony részvétele ennek a közéletben. Régen az a mondás járta, hogy bár az országos politikában kevés a nő, helyi szinteken, a települések irányításában már jobb a helyzet. A 2019-es választások utáni adatokból kiderül, hogy a 10 ezer fő feletti települések esetében 10-ből 1 a női vezető. Közben pedig hiányzik az a szemlélet a helyi ügyek menedzselésében, amely nem csak a férfiak szemszögéből láttatja a problémákat és megoldásokat. Ezért változtatni kellene a jelenlegi arányokon, amihez jó minták kellenének. Arra a kérdésre, hogy mi az akadályozza a nőket a közéleti szerepvállalásban, Tüttő Kata azt mondta, hogy a politika bizonytalan műfaj. Nem egyértelműek a bemeneti pontok, azaz hogy hogyan lehet politikussá, egy közösség vezetőjévé válni, és a „bentlét” is kiszámíthatatlan, emiatt nehéz tervezni a politikai szerepvállalással mint hivatással. A beszélgetés során az is szóba került, hogy a pártoknak mint networköknek milyen szerepük van az önkormányzatok világában, és hogyan tud egy vezető támaszkodni rájuk, milyen jó gyakorlatot lehet találni külföldön a hulladék-újrahasznosítás kapcsán, és hogyan lehet méltatlanul alacsony szintről tudatos gondolkodással elérni például egy olasz településen, hogy 85% legyen az újrahasznosítási arány.

Budapesten 2002 és 2019 között zajlott az úgynevezett Corvin-negyed projekt, melynek eredményeképpen az épületeket és a lakásállomány tekintve jelentősen átalakult a VIII. kerületnek ez a része. A beruházás társadalomformáló hatása jelentős, de az alsó társadalmi osztályok számára komoly hátrányokkal járt. Erről beszélgettünk Ürmössy Annával és Szabó Milánnal, akik háromrészes cikksorozatot írtak a témáról.   Az Új Egyenlőség virtuális hasábjain 2023 augusztusában jelent meg egy cikksorozat Ürmössy Anna és Szabó Milán tollából. Ennek fő témája, hogy miképpen ment végbe a Corvin-negyed fejlesztése, és hogyan alakult át a városrész másfél évtized alatt. Az átalakulás hatására az ott lakó alsó társadalmi osztályok tagjai a meglévő tereikből kiszorultak, és alapvetően átalakultak a tulajdoni viszonyok. Azaz bekövetkezett a dzsentrifikáció. Az előzményhez két momentum tartozik hozzá. Egyrészt a VIII. kerületi önkormányzat eladósodott, és kereste a kitörési lehetőségeket az adóbevételek növelése érdekében. Ezzel együtt azzal is próbálkozott, hogy saját forrásai terhére meglévő épületek felújításával adjon lendületet a kerület egyes részeinek, ez a terv azonban kudarcba fulladt. Ekkor érkezett a befektetői tőke, amely pénzéért cserébe jelentős hozzáférést kért a területhez. A 125 milliárd forintos beruházás célja a tőke logikája alapján nyilvánvalóan nem a társadalompolitikai problémák megoldása volt, hanem a magas áron eladható lakások építése és az ehhez párosuló gazdasági környezet kialakítása. Ugyan a beruházás 14%-át az önkormányzat biztosította, mégsem akart vagy tudott érdemben korrekciókat végezni a projekten. Az eredményt már látjuk, hiszen egy gyors társadalmi átalakulás hatására a korábban ott lakók a kerület más részeibe költöztek át, vagy más kerületekbe szorultak ki. Azaz számukra nem jelentett minőségi javulást a projekt (sőt vannak olyanok is, akiknek romlottak az életkörülményei). Arról nem beszélve, hogy az új lakások kialakításának nagy ára volt: 17 500-ról 8000-re csökkent az önkormányzat kezében lévő szociális bérlakásállomány. Így ma már kevesebben juthatnak segítséghez lakhatási gondjaik megoldása érdekében, mint akár két évtizeddel ezelőtt. A lakásállomány minőségének megváltozása mellett a közösségi terek átalakítása is hozzájárult a dzsentrifikációhoz. Erősödött a félprivát terek jelenléte, és fogyasztáskényszeres foglalták el a korábban közösségi funkciót betöltő tereket. Egyre több olyan utcabútor meg, amely a közterületi hajléktalanságot igyekezett lehetetlenné tenni, miközben a kerület vezetése nem adott hosszú távú válaszokat a kérdésre. A beszélgetés során felmerült, hogy van-e alternatívájuk az ilyen tőkevezérelt városrehabilitációs programoknak. Erre a Magdolna-negyed rehabilitációja szolgált pozitív példával, ahol az EU-s források felhasználása lehetővé tette a szociális szempontok érvényesítését. Szintén pozitív kerületi példa a Déri Miksa utca felújítása, amely nem a fogyasztáskényszeres helyek számát növelte, hanem a közösségi funkciókat erősítette meg.

Az évadnyitó adásaink sorozatában a gazdaság helyzetével és kilátásaival foglalkoztunk. A beszélgetés fókuszában a bérek és ehhez kapcsolódóan a reálgazdasági folyamatok álltak. Pogátsa Zoltán egyik fő állítása, hogy a reálbérek csökkenése elvitte az elmúlt évek pozitívumát, és nem kell azonnali helyreállásra számítani.   A beszélgetés kiindulópontja Nagy Márton gazdasági miniszter néhány gondolata volt, amellyel leírta a magyar gazdaság helyzetét, lehetőségeit. „Helyreáll a fogyasztási sokk, ha a kormány sikeresen letöri a béreket felfaló inflációt” – mondta az Indexen megjelent interjúban. Reálisnak tartja a minimálbérek 10 százalékos emelését, még akkor is, ha nem ez a jegybank célkitűzése, mivel az MNB tart a nagyobb bérkiáramlástól. Ezzel együtt év végén nulla lesz az éves GDP változása, és nyártól megindul a reálbérek növekedése. Pogátsa Zoltán szerint az egyik fő kérdés, hogy év végén ténylegesen meglesz-e az egy számjegyű infláció. Ez szerinte reális célkitűzés, amelyet az kavarhat meg, ha a kormány az év második felében államháztartási hiány miatt konszolidálni szeretné a költségvetést, mert az lassíthatja az infláció csökkenését. Amennyiben el is érjük a 10% alatti árnövekedési szintet, akkor se lehet győzelemről beszélni, mivel ez a normál időszakhoz képest többszörös mértékű. Amennyiben jövőre 10%-os bruttó bérnövekedés lesz, abból csak pár százalékpontos reálkereset-emelkedés következik. Mivel a társadalom 2014–2019 között hozzászokott a 6–9 százalékos reálkereset-növekedéshez, amely éves hatásában akár 3-4 heti többletjövedelemmel is felért, akkor ez a felzárkózási ütem nagyon kis lépést jelent. Pogátsa szerint ebből 3 éves visszazárkózás következik, ami sok elveszegetett évet jelentene. Mit lehet tenni? A recesszió mértéke nem nevezhető drámainak. Ebből a szempontból mindegy, hogy nulla vagy –1% lesz év végén. A probléma sokkal inkább az, hogy a növekedést stimulálnia kell a kormánynak. Jelenleg a privát hitelezés befagyott a magas kamatok miatt. Ezért a kormánynak kell ennek helyébe lépnie. Amennyiben a stimulálás másik eszköze az lenne, hogy a béreket kezdik felzárkóztatni, annak viszont inflációnövelő a hatása. Ez pedig nem lenne kívánatos a végső cél szempontjából. Pogátsa Zoltán a beszélgetésben elmondja, hogy az államadósság elengedése kisebb probléma lenne, ha ezáltal béreket lehet emelni és javítani a gazdasági folyamatokat. Ebben nagy segítség lehetne az EU-s források megérkezése, ami papíron csak politikai akarat függvénye. Felmerülhet a kérdés, ha a megszorításokat, az adósság növelését el lehet kerülni, akkor mi az oka, hogy nincs magyar kormány részéről nagyobb nyitottság a politikai alku megkötésére. Ebben pesszimista Pogátsa Zoltán, szerinte a kormány amikor nehezebb és kiszolgáltatottabb helyzetben volt tavaly év végén, akkor sem kötötte meg ezt a dealt. Nem látszik, hogy most mi miatt tenné meg. Ezért véleménye szerint messzebb vagyunk az EU-s pénzektől, mint azt a korábbi várakozások láttatták.

A Fidesz egymást követő válságokat vészel át. A politikai verseny véget ért, és a társadalmi trauma ellenére nincs változás a belpolitikában. Lehet-e ezen változtatni, és megvannak-e ennek a feltételei? Erről beszélgettünk az Új Egyenlőség podcast legújabb szerkesztőségi adásában.   Talán az nem lehet vita tárgya, hogy válságok után/közben nem veszített támogatásából a Fidesz. És nem látszik annak jele, hogy a kormánypártok érdemben megbillentek volna. Szinte készpénznek vehetjük, hogy az EP-választáson se lesz érdemi áttörés az ellenzék részéről, és sok elemző azt gondolja, az önkormányzati pozíciók megőrzése is sikernek lenne tekinthető a 2019-ben győztes ellenzékiek számára. Egy ideig az volt az elemzői vélekedés, hogy egyértelműen a materiális ügyek uralják a politikai pártválasztást. Ebben a tekintetben a konjunktúraindexek voltak azok a jelzésértékkel bíró objektív mérőszámok, amelyből következnie kellett volna a Fidesz támogatottságának. Ezzel szemben a 2022. áprilisi választás azt mutatta meg, hogy a kormánypártok még növekvő inflációs környezetben is meg tudják tartani a többséget. Felmerül tehát kérdés, hogy a materiális vs. szimbolikus ügyeket tekintve vajon eltolódott volna a hangsúly az utóbbi irányba? Az egyik értelmezési lehetőség, hogy valójában nem. Megmaradt a megélhetési biztonság mint hívószó, csak éppen a biztonság politikai értelmezést kapott. Azaz a megélhetési biztonság nem feltétlenül azt jelenti, hogy van-e pénzünk a mindennapi létszükségletek kielégítésére, sokkal inkább azt, hogy a világ veszélyes, és kérdés, hogy ki tud ebben a helyzetben engem mint állampolgárt megvédeni. Ebből pedig következhet az, hogy a védelmet nem az árakkal szemben kell megteremteni, hanem azzal szemben, akik egzisztenciálisan veszélyeztetik az életünket. Érezhetően ez a narratíva, és bár hamis, de működőképes. Ez pedig lehetővé teszi, hogy ne az legyen a választások során a döntő, hogy működőképesek-e a közszolgáltatások, vagy nő-e a társadalmi egyenlőtlenség, hanem hogy milyen válaszok születnek a külső biztonsági félelmekre. A beszélgetésen érintettük azt is, hogy a befagyott állapotú politikai erővonalakban lehet-e rövid távon változás, illetve milyen percepciója lehetett a magyar társadalomnak a 2022 év eleji válságot illetően.

Az Új Egyenlőség podcast adásaiban rendszeresen foglalkozunk olyan európai választásokkal, amelyek hatással lehetnek Magyarország politikai mozgásterére. Az elkövetkező tíz hónap során több olyan pillanat is lesz, amely alapvetően átírhatja az orbáni külpolitika lehetőségeit. Erről beszélgettünk az őszi évadnyitó adásban.   Amennyiben az év végéig hátralévő időszakot nézzük, akkor három országban lesz olyan választás, amely érdemben hatással lehet a magyar külpolitikai folyamatokra. Az első, amelytől fordulatot várhat Orbán Viktor, a szeptember 30-i szlovák választás. Ezen – bár talán furcsának tűnhet elsőre – baloldali fordulatot remél a magyar kormány, és Robert Fico visszatérését a hatalomba. A második választási időpont Lengyelországban lesz, október 15-én. Itt a jelenlegi kormányzó erők pozícióban maradása a status quo megőrzését jelentené, de nem lehetetlen olyan kisebb fordulat is, amely a mostani viszonyokat átírja. Ilyen mozzanat lehet, ha a kormánypártok nem szerzik meg a mandátumok 50%-át, és koalíciós kényszer áll elő. Ez akár megnyithatja az utat arrafelé, hogy a szélsőjobboldal bekerülhessen a kormányba. A harmadik, talán a legkisebb közvetlen hatással bíró referendum pedig a november 22-i holland választás. Franz Timmermans holland belpolitikába való visszatérésének célja egy zöld-baloldali koalíció összetartása és a hatalomra jutás lehet. A még hivatalban lévő holland kormánnyal sem volt jó viszonya a magyar kormánynak, de ez akár tovább is romolhat egy váltás esetén. Az elkövetkező 10 hónap legnagyobb hatású eseménye mindenképpen a jövő júniusi európai parlamenti választás lesz. Ennek kapcsán az látszik, hogy nem várható áttörés egyik politikai oldal számára sem. A mostani mandátumbecslések szerint, amelyek nagyon hasonlatosak az egy évvel ezelőttiekhez is, újra három pártcsalád adja majd a többséget. A Néppárt várhatóan megőrzi vezető erejét, de csökken majd a mandátumaik száma, és ezáltal a különbség is köztük és a szociáldemokraták között. A 2019-es szinthez képest tapasztalható csökkenés egyik, de nem egyedüli oka mindenképpen a Fidesz kiválása. Matematikai alapon a Néppárttól jobbra lévő pártcsaládok beleszólhatnának a többség alakításába, de ez elméletileg sem realitás. A Néppárt egyik meghatározó erejét jelentő CDU/CSU szinte kizárt, hogy egy „koalícióban” legyen az AfD-vel. Hiába csatlakozna tehát a Fidesz az európai konzervatívokhoz (ECR), az nem jelenti számára azt, hogy többségi koalíció részese lenne.

A klíma- és ökológiai válság hatására geopolitikai és gazdasági értelemben is egyre több figyelem irányul Latin-Amerikára, ahol az akkumulátoripar számára létfontosságúnak tartott lítiumkészletek több mint fele koncentrálódik. A térségen belül is kiemelt jelentőségű Lítium-háromszög országairól, illetve a latin-amerikai lítium nyújtotta lehetőségekről beszélgetett Nagy Gergő Máté nemzetközi kapcsolatok szakértővel Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A globális zöld átállásban (így többek között az elektromos járművekben használt lítium-ionos akkumulátorok gyártásában is) létfontosságúnak tartott lítium adta gazdasági lehetőségek, illetve az erőforráshoz való hozzájutásért az utóbbi években meginduló nemzetközi versenyfutás számos lehetőséget tartogat a latin-amerikai országok számára. Az elmúlt években a világ gazdaságainak dekarbonizációját célzó törekvések és a koronavírus-járványt követő gazdasági talpra állásban a zöld technológiáknak szánt szerep miatt jelentősen megnőtt a lítium iránti kereslet, amivel azonban a kínálat egyelőre nem tud lépést tartani. Nagy Gergő Máté ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a lítium világpiaci ára 2020-hoz képest csaknem megtízszereződött a tavalyi év végére, amikor is egy tonna lítium értéke már 80-85 ezer dollár körül mozgott. Habár ez az ár azóta számottevően mérséklődött, a közelmúlt folyamatai jól illusztrálják az ezen erőforrásban, valamint a zöld átállásban rejlő gazdasági potenciált. A világ aktuális lítiumtérképéről a nemzetközi kapcsolatok szakértő elmondta, hogy jelenleg 98 millió tonna kitermelésre alkalmas lítiumról van tudomásunk a Földön, amelynek kb. 56-60%-a Latin-Amerikában, azon belül is javarészt a (Bolívia, Argentína és Chile hármas határán elhelyezkedő) ún. Lítium-háromszög sósivatagaiban koncentrálódik. Nagy kiemelte, hogy ugyanakkor a térség államai közül valamennyi igencsak eltérő szakaszában van a lítiumkitermeléssel összefüggő projekteknek. Míg Chile jelenleg Ausztrália mögött a világ második legnagyobb kitermelője, Argentína pedig tavaly globálisan a negyedik helyen végzett (a következő években ráadásul jelentősen növelni tervezi a kinyert lítium mennyiségét), addig ma paradox módon éppen abban a Bolíviában zajlik szinte elhanyagolható mértékű lítiumkitermelés, amely egyébként a világ legnagyobb lítiumkészletén ül. A szakértő szerint emellett nem elhanyagolható tény az sem, hogy pillanatnyilag a Lítium-háromszög országaiban kivétel nélkül valamilyen baloldali irányzatot követő politikai erő van hatalmon. Ugyan az egyes államok vezetései között mutatkoznak eltérések az erőforrás feletti állami kontroll mértékét illetően, mégis valamennyiükben közös az, hogy alapvetően a lítium és a zöld energiaátmenet során kiépülő új értékláncokban kivívott előnyös pozíció révén próbálnának meg kilépni a Latin-Amerikában történelmileg domináns, a nyerstermékek kitermelésén és exportján alapuló, alacsony hozzáadott értéket képviselő gazdasági modellből. E téren közel sem mondható mellékesnek, hogy a térség államai milyen alkupozícióba tudnak kerülni azon országokkal és gazdasági szereplőkkel szemben, amelyek a jövőben kulcsfontosságú erőforrásokért (így pl. a lítiumért) zajló geopolitikai versengés közepette szintén hozzá kívánnak férni a latin-amerikai lítiumkészletekhez. A fő globális játékosok közül pillanatnyilag egyértelműen Kína viszi a prímet, miután a Lítium-háromszög országaiban a legnagyobb, lítiumbányászattal foglalkozó kínai vállalatok közül több is folytat kitermelést a régióban, emellett a latin-amerikai lítiumexportnak is Kína az első számú célpontja. Az Egyesült Államok ennek fényében az utóbbi időben egyre inkább arra eszmél, hogy legfőbb riválisa lehagyja őt a latin-amerikai lítiumért folyó versenyfutásban, míg Európa kapcsán Nagy Gergő Máté az eddigiek alapján úgy látja, hogy az európai országok (pl. Németország) leginkább olyan egyezségekkel igyekeznek nagyobb részesedést szerezni a térség lítiumkészleteiből, amelyek összhangban állnak az

A várakozásokkal ellentétben nem került többségbe a jobboldal a spanyol választásokon. A jobbközép Néppárt szerezte ugyan a legtöbb mandátumot, de a szélsőjobboldali Vox elbukott, a kormányzó szocialisták pedig nagy hajrával patthelyzetre mentették a választásokat. A spanyol parlamenti választás tanulságairól Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett Bódi Mátyással, a Választási földrajz oldal szerkesztőjével.   Szerte Európában kiemelt figyelem övezte a július 23-án tartott előrehozott spanyol parlamenti választást. A közvélemény kutatások alapján számítani lehetett a jobboldali-konzervatív Néppárt (PP) első helyére, de meglepetésre a PP nem szerzett kormányzó többséget. Ennek fő oka a szélsőjobboldali (és potenciális koalíciós partnernek tartott), Orbán Viktor által a kampányban személyesen is támogatott Vox gyenge szereplése, valamint a szocialisták (PSOE) vártnál jóval erősebb eredménye volt.   Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök még májusban írt ki előrehozott választásokat Spanyolországban, miután a helyhatósági választásokon pártja, a PSOE, valamint koalíciós partnere a Podemos vereséget szenvedett. Bódi Mátyás szerint Sánchez nagyon is megfontolt politikai döntést hozott, hiszen a korai választásokkal sikerült ellenfelei, a Néppárt és a Vox önkormányzati közeledéseire irányítani a figyelmet. A PSOE kampányában a Néppárt helyett inkább a Voxra koncentrált: a szocialisták stratégiája alapvetően azon alapult, hogy a Vox hatalomra jutásának lehetőségét tudták lebegtetni. És ez valóban reális veszély volt, mert a helyhatósági választás után valóban létrejöttek a Néppárt és a Vox helyi koalíciói.    A Néppárt jelentős figyelmet fordított kampányában a PSOE vélelmezett személyközpontúságára, melyet a madridi felső-középosztályból származó Pedro Sánchez miniszterelnök testesített meg, akit a galíciai, paraszti származású Alberto Núñez Feijóo-val, a PP vezetőjével állítottak szembe. Elitellenes narratívájukban azt is hangsúlyozták, hogy szerintük Spanyolországban már nem a szocialisták jelentik a kisemberek igazi támaszát, hanem a jobboldal. Ez a stratégia nem járt sikerrel, mivel a PP a legtehetősebbek között szerepelt a legjobban, míg a PSOE a legrosszabb anyagi helyzetű csoportokban.   A spanyol baloldal jelentősen átalakult az elmúlt években. A szocialisták koalíciós partnere, a korábban még komoly politikai erővel rendelkező rendszerkritikus Podemos összeomlott a választások előtti időszakban, miközben egy új baloldali párt, a Sumar a semmiből tűnt fel a politikai színtéren és szívta fel szinte teljes egészében a Podemos szavazóit, amivel 31 helyet szerzett a parlamentben. A szélsőjobboldali Vox lett a választások legnagyobb vesztese: ezúttal 19 hellyel kevesebbet szerzett az alsóházban, amivel mandátumai harmadát el is veszítette. Bódi szerint habár a párt erősen kampányolt a szeparatisták, az LMBTQ ügyek és a bevándorlók ellen, kevés figyelmet fordítottak a materiális kérdésekre, miközben a jelenlegi időszakban a választók inkább erre lettek volna kíváncsiak.   A kialakult patthelyzetben a kormányalakítás sorsa erősen kérdéses. Ha a következő hónapokban nemcsak a PP-nek, hanem a PSOE-nek sem sikerül koalíciót felállítania (utóbbinak a baszk és katalán regionális nacionalista pártok támogatását is meg kellene nyernie), akkor nemsokára újabb választásra kerülhet sor Spanyolországban.

Az inflációs adat „normál” években gazdasági újságírók számára érdekes kérdés, most a politikai rovat témája. A kormány háborús inflációról beszél, az ellenzék orbáni inflációról. Beszélgetésünkben az alapoktól kezdjük, és eljutunk az ársapkáig és az önbeteljesítő jóslatokig. Vendégünk Dr. Belyó Pál közgazdász, statisztikus, a KSH volt elnöke.   A beszélgetés egyfajta elméleti alapozó is, hiszen bár sokan és sokszor beszélnek az inflációról, mégis érdemes tisztázni az alapokat. A fogyasztói árak változása a saját fogyasztásra szánt termékek árának változását mutatja. Ezt úgynevezett reprezentánsok segítségével mérik, amelyek 140 árucsoportot ölelnek fel, és 80 ezer árat tartalmazó adatbázis segítségével számolhatók ki. Amikor azt mondjuk, hogy például májusban az inflációs adat 21,5%, 21,9% és –0,4% volt, akkor mindegyik esetben igazat is mondunk és csúsztatunk is. Ugyanis az inflációt vizsgálhatjuk az előző év azonos hónapjához képest, az előző hónaphoz képest vagy az előző decemberhez képest. Bonyolítja a helyzetet, hogy az összehasonlíthatóság érdekében az EUROSTAT adatai (harmonizált fogyasztói árindex) egy kicsit más adatokkal készülnek, és más eredményre is jutnak. Májusban például 0,4% százalékponttal magasabb az EUROSTAT adata Magyarország esetében, mint a nemzeti inflációs adat. Ettől még egyik sem rossz vagy jó, csak más módszertan van mögöttük. Sokkal izgalmasabb a kérdés, ha az azonos számítási metódus alapján számított árváltozásokat a tagállamok között összevetjük. Májusban egyedül Magyarország volt 20% felett, a többi tagállam esetében már a 13%-ot sem érte el ez a mutató. Az EU átlaga 7,1%, a Magyarországon kívüli, Ukrajnával határos országok átlaga pedig 11,4% volt. Ez azt jelenti, hogy ha van is háborús infláció, akkor az az EU-átlag körüli és a háborús zónához közel lévő országok közötti különbség lehet. Ehhez képest most Magyarországon van egy 10 százalékpontos plusz. A beszélgetés során kerestük arra a választ, hogy ez miért alakulhatott így, és legfőképpen hogyan lehet ebből egyszámjegyű infláció év végére. Érdemes ennek kapcsán figyelembe venni az önbeteljesítő jóslatok fontosságát. Erre Belyó Pál is felhívta a figyelmet. Azzal, hogy a kormány ezt várja, jósolja, igazodási pontot mutat a piaci szereplők számára. Nem azért, mert retorzióktól tartanak, hanem mert úgy gondolkodnak az árazási politikájukban, hogy mindenki hasonlóan fog cselekedni. Azaz aki kilép ebből az elvárási keretből, lehet, hogy árazási politika szempontjából versenyhátrányba kerül.

A görög választásokat követően megőrizte vezető szerepét az Új Demokrácia nevű jobboldali párt. A baloldal szétesett, a piacbarátnak számító erők pedig 41%-os választási eredmény mellett megszerezték az abszolút többséget. Pogátsa Zoltánnal beszélgettünk a görög helyzetről.   Egy magyar gazdasági elemző blogon, a HOLDBLOG-on a választások előtt a következő vélemény jelent meg: „Az üzleti világ egyértelműen a piacbarát gazdaságpolitikát folytató regnáló vezetés újrázásában bízik, de akár meglepetést is hozhat a voksolás. Milyen állapotban van jelenleg a görög gazdaság? Kell-e vészforgatókönyvvel készülniük a befektetőknek?” Valóban a piacbarát és gazdaság konform erők állnak az egyik oldalon, és a gazdasági növekedésre rárontó baloldal a másikon? Ezt a kérdést jártuk körbe Pogátsa Zoltánnal. Az Új Egyenlőség főszerkesztője elmondta, hogy 2009-ben kezdődött a „görög dráma”, és ekkor került nagyon nehéz gazdasági helyzetbe az ország. Ehhez képest a GDP most az akkori szint 80%-án áll, érdemi növekedést tehát a jobboldal nem tudott elérni. Ugyanez igaz a bérekre is, ahol szintén csökkenéssel kell szembenéznie a görög társadalomnak. Mindezek ellenére sem a Sziriza, sem a Paszok nem volt képes a jobboldali választói tömböt érdemben megközelíteni. Ennek oka Pogátsa szerint az, hogy a baloldal felaprózta saját magát. Lényegében négy tömbre szakadt, amelyek ideológiai alapon távol vannak egymástól. Azt is lehet mondani, hogy ez az ideológiai alap idősíkokban fejeződik ki. A Sziriza nem akarja újra a 80-90-es évek Görögországát, míg a Paszok abban látja a legjobb időszakot. A Szirizából kivált mozgalom pedig úgy érzi, árulás történt a görög nép akaratával szemben, amikor a válságkezelő programmal szembefordult a Ciprasz vezette kormány. Közben a jobboldal nem túl fényes eredményeket hozva képes masszív többséget elérni. A miértre azt a választ adta Pogátsa Zoltán, hogy számára a 2010-es évek elején a görög társadalom olyan volt, mint ami képes hinni, politikai értelemben építkezni. Ezzel szemben most egy politikailag rezignált, kelet-európai társadalmi öntudat alakult ki.

Az Új Egyenlőség podcastadásában a Libri felvásárlása apropóján arról beszélgettünk, hogy ténylegesen hogyan néz ki a magyar könyvpiac függetlensége, hogyan lehet eljutni a kiadástól a vevőig, és milyen kihívással küzd a tudományos könyvpiac. Vendégünk Váradi Péter, a L’Harmattan kiadó főszerkesztője volt.   Az MCC felvásárolta a Libri hálózatot. Ez a hír jelentősen megmozgatta az elmúlt napokban a magyar kulturális életet. Sokan arról beszélnek, hogy a kormánypárthoz közeli intézmény olyan pozícióba kerül, amely révén kiszorulhatnak ellenzéki beállítódású vagy kormánykritikus szerzők a polcokról. A probléma talán nem is ma kezdődött, és nem is biztos, hogy politikai alapon kell szemlélni. A podcastban arra kerestük a választ, hogy milyen módon épül fel a magyar könyvpiac, ahol az utóbbi években egyre erősebb centralizáció figyelhető meg. Jelenleg a könyvkiadás, a nagykereskedés és a bolthálózat két cégcsoportba tömörül, ez pedig szükségszerűen kiszoríthat új szereplőket. A független könyvesboltok megjelenése olyan mértékben tőkeigényessé válik, hogy az azonnali és jelentős versenyhátrányt okoz a nagy hálózatokkal szemben. Ezzel együtt a kiadók is nehéz helyzetben vannak, mivel nem direkt értékesítés esetén a vásárló által kifizetett bolti ár akár több mint felét elveszítik a „kisker–nagyker” viszonylatban. A tudományos könyvkiadás még nagyobb kihívása, hogy ott a bevételek jelentős része nem is a könyv után kapott bevételből származik. Egyes cégek eredményei alapján ez valójában a bevételek 50-70%-át fedezi, a maradékot külső, általában állami forrásokból lehet előteremteni. Amennyiben ezek a csatornák szelektáltak vagy szűkek, akkor érdemben eshetnek el szerzők attól, hogy megjelenjenek tudományos munkáik. A beszélgetés arra is választ ad, hogy milyen módon próbálnak kitörni a kiadók ebből a helyzetből, valóban drága-e a könyv Magyarországon, és miért vannak a boltokban nehéz helyzetben a kevéssé tőkeerős kiadók, szerzők.

A Policy Solutions legújabb kutatása azt vizsgálta, hogy mit gondolnak a magyarok a külpolitikai kérdésekről. Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével két témát játunk körül: az orosz-ukrán háború megítélését és az USA-val kapcsolatos attitűdöket.   Szinte alapvetésnek számított korábban, hogy a külpolitika nem érdekli a magyarokat, ezzel például választási kampányokat sem lehetett tematizálni. Ennek legfőbb oka Bíró-Nagy András szerint az, hogy évtizedeken keresztül politikai konszenzus volt Magyarország nyugati orientáltságát és a szövetségi rendszerben betöltött helyzetét illetően. Ezt a konszenzust rúgta fel a kormányon lévő Fidesz, és ezáltal „a külpolitika megérkezett a belpolitikába”. A Policy Solutions „A világ magyar szemmel – külpolitikai attitűdök Magyarországon 2023-ban” című kutatása azt is vizsgálja, hogy milyen törésvonalak figyelhetők meg a választók körében. Egyértelműen látszik, hogy a pártpreferencia alapvető hatással van arra, hogy mit gondolnak az egyes politikai táborok támogatói például az orosz-ukrán háború kapcsán. Az is kiderül, hogy a belpolitikai témákkal ellentétben itt a Fidesz formálja a választói attitűdöket és nem a választói vélekedés a politikai akciókat. Magyarországon még többsége van annak, hogy Oroszország agresszor, és Putyin háborús bűnöket követ el. Ugyanakkor a társadalom 26%-a oroszpárti vélekedésű –ez az arány a háború alatt duplázódott meg. Az ő esetükben az oroszpártiság azt jelenti, hogy véleményük szerint akár az Európai Unióhoz fűződő viszonyunk kárára is erősíteni kellene ezt a viszonyrendszert. A kutatás minden vészjósló adata ellenére azt mutatja, hogy a magyar társadalom alapvetően nyugati orientációjú. Azonban a Fidesz relativizáló érvelési logikája lehetőséget ad arra, hogy saját szavazóik negatívabban lássák az ukránokat, mint az agresszor oroszokat. A beszélgetés másik témája az USA megítélése volt. Jól látszik a Fidesz narratívája ebben a kérdésben is: saját szavazóik körében csak Dél-Korea és Ukrajna áll az USA mögött abból a szempontból, hogy kivel kellene Magyarországnak erősítenie a kapcsolatait.

A 2024. évi költségvetés benyújtásával szinte egy időben jelentette be a kormány, hogy a lakossági megtakarításoknál olyan adóemelést vezet be, amely inkább áttereli a pénzeket az állampapírok irányába. Erről és a jövő évi költségvetésről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal.   A bankban tartott lakossági megtakarításokra a kormány egy 13%-os extra adót vet ki. Ez alól akkor lehet mentesülni, ha a megtakarítást áthelyezik állampapírba vagy ingatlanalapba. Nyilván az előbbi megtakarítási forma erősítése az államadósság finanszírozását segíti. Legalábbis a külföldi hitelezőknek és befektetőknek  kevéssé lenne kiszolgáltatva az állam abban az esetben, ha nagyobb arányban – még ha drágában is – lenne képes bevonni hazai forrásokat. Büttl Ferenc arra is felhívta a figyelmet, hogy akár a hozamok csökkentését is elősegítheti egy ilyen lépés. Amennyiben a nemzetközi tőkealapok azt látják, hogy csökkent a kormány finanszírozási kitettsége, akkor kisebb hozamelvárásokkal is be fogják érni. Ez azért is fontos lépés lenne, mivel a kamatkiadások megugrása jelenti a jövő évi költségvetés egyik fő kockázatát. A 2024-es költségvetés megalkotása során egyik kérdés, hogy ilyen hektikus környezetben szabad-e ezt meglépni nyár elején. Jelenleg túl sok bizonytalanság övezi a magyar gazdaság reálfolyamatait. A kormány láthatólag azt a narratívát fogadta el inkább, hogy ha nincs most költségvetés, az növeli a bizonytalanságot. Ezért a félkész büdzsé is jobb, mint a semmilyen. Ez utóbbi arra vonatkozik, hogy a veszélyhelyzet ideje alatt bármikor – a parlament megkerülésével – lehetőség van a költségvetés átírására. A büdzsé tervezése során egy 4%-os GDP-növekedés és egy 6%-os infláció volt az a két sarokkő, amelyre a bevételi és kiadási várakozásokat alapozták. A beszélgetés során érintettük azt a dilemmát, hogy nem alakulhat-e ki egy ár-bér spirál, ha a csökkenő keresletet a bérek növelésével akarja kezelni a kormány. Azaz ha többet keresnek az emberek, akkor többet tudnak vásárolni. Ez ugyanakkor megjelenik az árakban is, mivel a növekvő munkaerőköltséget meg kell fizetnie valakinek. Büttl Ferenc azt látja kitörési lehetőségnek, hogy a termelékenység annyival javulhat, amennyi a bérek emelkedésére elmegy. Ez pedig „kilövi” az inflációs hatást. A kormány is azzal számol már, hogy lesz reálkereset-növekedés a versenyszférában a jövő év során. A kockázatok közül az egyik legnagyobb az, hogy lesznek-e EU-s források. Ez ugyanis alapvetően befolyásolja az ország finanszírozási igényét. Amennyiben továbbra is húzódik a megállapodás a Bizottság és a kormány között, könnyen lehet, hogy a döntés a következő Európai Bizottságra marad. Ez pedig nemhogy az idei, de akár a jövő évi eurók megérkezését is veszélyeztetheti. Közben nem lehet teljesen leállítani a fejlesztéseket, mivel időzavar alakulhatna ki, ha csak 2024 végén vagy 2025-ben indulnak el a korábban eldöntött nagy állami programok.

Egy jelentős gazdasági válság közepén és egy tragikus földrengés után sikerült újra választási győzelmet aratnia Recep Tayyip Erdogan elnöknek. A törökországi elnökválasztás tanulságairól Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett Bódi Mátyással, a Választási földrajz oldal szerkesztőjével, az ELTE doktoranduszával. A választások előtt a közvéleménykutatásokban még 10 százalékpontos előnyt is mértek a hatpárti török ellenzék jelöltjének, ez a mért előny azonban folyamatosan csökkent. Bódi Mátyás már a választások előtt is Erdogan elnök és az AKP győzelmét tartotta valószínűnek a Válasz Online-on megjelent elemzésében. Ennek egyik oka, hogy az AKP már nem egyszerű pártként működik és szorosan összefonódott az állammal. A gazdasági válság és a földrengés sem rengette meg Erdogan hatalmát A gazdasági nehézségeket tükrözi, hogy habár győzött Erdogan, a kormányzó AKP 20 éve nem ért el ilyen rossz eredményt. Ennek az egyik magyarázata, hogy az elnök a választások előtt függetlenítette magát a párttól és egyfajta „one man show” jellemezte a kampányát. Ezzel az elnök lényegében a nehézségeket a pártjára hárította, miközben ő maga a kiutat mutató vezető szerepét vette fel. A rossz gazdasági helyzet és a török adósságválság sokakban éppen azt erősítette meg, hogy a stabilitást válasszák, míg az ellenzék hatalomra kerülése egy kockázatos döntésnek tűnt. Egy másik fontos esemény a választást megelőző tragikus földrengés volt. Sokan arra számítottak, hogy ennek következtében sok szavazatot fog veszíteni Erdogan, mivel sok összeomlott, rossz minőségű lakóingatlan az építőipari korrupció és a nem hatékony szabályozás miatt épülhetett meg. A várakozásokkal ellentétben azonban csak 1-2 százalékponttal csökkent a földrengés sújtotta területeken az AKP támogatottsága. Bódi szerint további magyarázat lehet, hogy a válsághelyzetek gyakran a hatalmon lévő erők támogatottságát erősítik. A helyreállítási munkákat a választások előtt elkezdték és a kormány nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a „cselekvő állam” imázsát erősítse. Elvidékiesedett török városok és konzervatív diaszpóra A meghatározó törésvonal a török társadalomban a kemalista „fehér törökök” és a „fekete törökök” között van. Az AKP a korábbi iszlamista pártok szervezeti hálójára támaszkodva emelkedett fel, ami a gazdasági periférián lévő területeken helyezkedett el – Belső-Anatóliában, déli és keleti területeken. A szociális intézkedéseket használva ezekről a területekről terjeszkedett a szomszédos régiókba az AKP szervezete. Szintén fontos jelenség, hogy jelentős belső migráció jellemezte Törökországot az 1960-as évektől kezdve. A belső, vidéki területekről a nagyvárosokba települő törökök azonban nem felvették a kozmopolita értékeket, hanem épp hogy kulturálisan „ruralizálták” ezeket a településeket. Erdogan pártjának fontos felismerése volt, hogy megcélozták ezt a társadalmi csoportot – például a lakhatás fejlesztésével – és elhódították a baloldaltól a hagyományosan hozzá közelebb álló ipari munkásokat. Szembetűnő, hogy – például a magyar vagy cseh diaszpórával ellentétben – a Nyugat-Európában élő törökök körében nem a progresszív szavazók, hanem Erdogan támogatói vannak többségben. Döntően arról van szó, hogy a török vendégmunkások leginkább az anatóliai, vidéki Törökországból származó, konzervatív, vallásos emberek. Kivétel az USA-ban élő török diaszpóra, ahova főként értelmiségi, magasan képzett törökök emigráltak és az idei választáson is többségében az ellenzékre szavaztak. Szintén egyedi mintát mutat Svédország, ahol sok törökországi kurd él, akik hagyományosan a Kurd Munkáspárt szavazói. Svédország NATO-csatlakozásának blokkolása lényegében egy kampányfogás volt Erdogan számára, amivel a kurd-kérdést tudta tematizálni. Ismerős helyzetkép Habár limitált a politikai és sajtószabadság Törökországban, maga a választás lebonyolítása úgy tűnik, hogy tisztán zajlott. Erdogan győzelme újabb legitimációt adott a rendszerének, ezért Bódi Mátyás szerint nem tűnik logik

Az elmúlt hónapokban szinte folyamatosan a politikai napirenden szerepel a közoktatás kérdése. Alacsony bérszínvonal, növekvő tanárhiány, túlterhelt dolgozók – ezek a problémák címszavakban. Közben a kormány egy státusztörvénnyel át akarja írni a pedagógusi életpályamodellt. Erről beszélgettünk Ercse Kriszta oktatáskutatóval.   A státusztörvényt, amely alapvetően átírná a pedagógusok szabályozási környezetét, Ercse Kriszta szerint nem kifejezetten túlzó bosszútörvénynek hívni. Az elmúlt időszak polgári engedetlenségi mozgalmai miatt ez a jogszabály totális kontrollt akar elérni a tanárok, a gyerekek és a szülők felett is. A tanárok fenyítésének egyik módja az átvezényelhetőség megteremtése, míg a gyerekek esetében a fegyelmi eljárások tankerületi szintre kerülése. Ezáltal a szülők azzal szembesülnek, hogy ha a gyerekük szervezőként fellép egy, a tanárok érdekében tartott demonstráción, akkor a tankerület könnyen olyan helyzetbe hozhatja, ami alapvetően befolyásolja a további tanulási lehetőségeit. Miközben a célnak az esélyteremtő képzésnek kellene lennie, ez a törvény ebbe az irányba egyáltalán nem lép. Egy problémát alapvetően jól azonosít – ami nem nehéz –, ez pedig a tanárhiány. Ercse Kriszta szerint a mostani helyzet nemcsak a jelenlegi kormány hibája, de a probléma most kezd igazán csúcsosodni és kezelhetetlenné válni. A járáson belüli átvezényelhetőség elvi lehetőségét megadja, hogy az akut tanárhiányt megpróbálják mérsékelni, de ez csak mélyíti a problémát más területeken. Jelenleg a bérek mellett gondot okoz a tanárok adminisztratív túlterhelése és a megfelelő, nyugodt munkakörnyezet hiánya. Valójában „nem végezhetnek értelmiségi munkát”, miközben a fokozott terhelés ellenére nem kapnak például mentálhigiéniás gondoskodást, amely csökkentené a munkából adódó feszültséget. „Az alkalmazkodás a kulcsszó, ez pedig autonómiát jelent” – hangzott a beszélgetés tételmondata, amely leginkább meghatározza a mostani helyzet tarthatatlanságát. Az „egyenrendszer” nem tudja az egyéni oktatási igényeket figyelembe venni. A túlzottan centralizált rendszer miatt a kormányzat az oktatás egy négyzetcentimétere felett sem képes elengedni az irányítást. Ennek következtében nem esélyteremtő oktatás folyik, hanem hátrányteremtés. Azaz a társadalmi pozícióból eredő helyzetek konzerválódnak, és a mobilitás érdemben befagyott. Ez pedig az egyenlőtlenség elleni küzdelem szempontjából káros. A beszélgetés során a „mit kellene tenni” kérdést is érintettük. Újra kellene gondolni az oktatási rendszer alapjait, így például a fizikai tereket, ahol az oktatás zajlik. De ugyanilyen fontos lenne az elvárások megfogalmazásával együtt a feltételrendszerek biztosítása is.

Hogyan gondolkodik a magyar társadalom a zöld ügyekről, és milyen megoldásokat vár a döntéshozóktól környezetük védelme érdekében? Erről beszélgettek az Új Egyenlőség podcastjában Bíró-Nagy András és Szászi Áron, a Policy Solutions elemzői, akik legújabb, „Zöld kommunikáció Magyarországon” című fókuszcsoportos kutatásukat ismertették.    A kutatásban számos környezetvédelmi problémával kapcsolatos attitűdöt felmértek, az eredményekből pedig egyértelműen látszik, hogy az emberek már a bőrükön érzik a környezetszennyezés és a klímaválság következményeit. Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy az egyes zöld intézkedések mögött milyen társadalmi támogatottság alakul ki, és éppen ezért nagyon fontos, hogy miként kommunikálunk róla. Szászi Áron kiemelte, hogy leginkább a légszennyezés és a műanyagszennyezés témaköreire voltak érzékenyek az öt városban végzett fókuszcsoportok résztvevői. “Már a csecsemőkben is találunk mikroműanyagot” - hangzott el az egyik résztvevőtől.   Napjaink egyik legégetőbb kérdésévé vált az orosz-ukrán háború által előidézett energiaválság, melyre a nemzeti kormányok és nemzetközi szervezetek változó sikerrel igyekeznek megoldást találni. Szászi hangsúlyozta, hogy ebben a helyzetben különösen fontos, hogy az ország energiamixébe zöld, fenntartható alternatívák is bekerüljenek, illetve prioritásként kezeljük az épületek energiahatékonyságát, ami a magyar társadalom anyagi érdeke is. A kutatás bizonyos ellenérzéseket is napvilágra hozott a magyar társadalomban az elektromobilitással szemben. Több résztvevő is kiemelte az elektromos autók alkatrészeit előállító akkumulátorgyárak környezetszennyező hatásait.   Megoldási javaslatok terén az ipar és áruszállítás zöld átállása, illetve az újrahasznosítás és a különböző támogatási programok a voltak legnépszerűbbek. A kutató szerint a magyarok abban érdekeltek, hogy a klímaváltozás elleni harc költségeit ne ők fizessék meg, viszont saját pénztárcájuk is jól járjon a zöld átállással.  A vállalatokat érintő különadókkal, illetve a lakosságot sújtó szankciókkal és bírságokkal az emberek igen elutasítóak. Úgy vélik, a cégeket érintő szankciók szintén a hétköznapi embereken csapódnának le áremelés formájában. Szászi Áron a résztvevők szociális érzékenységét is kiemelte, szerintük az alacsonyabb társadalmi rétegek által okozott kibocsátás összefügg a mélyszegénységgel, amit nem büntetéssel, hanem támogatással kellene megoldani.   A szakpolitikák népszerűsítését célzó zöld üzenetek közül az életminőséget javító, pozitív hangvételűekre reagáltak legjobban a résztvevők. Az elitellenes, főként a nagyvállalatok felelősségét hangsúlyozó üzeneteket több csoportban határozottan elutasították. A kutató szerint zöld ügyekben az emberek “nem vevők” a gyűlöletkeltő kommunikációra, amit egyes csoportokban a kormánypártok szlogenjeihez hasonlítottak. A politikai döntéshozókkal kapcsolatban azonban már jóval kritikusabbak voltak, hiszen “a vállalatoktól nem várhatjuk el, hogy Máltai Szeretetszolgálatként működjenek”, azonban a politikusok felelősek azért, hogy olyan jogszabályokat hozzanak, amelyekkel a cégeknek is megéri fenntarthatóan működni.

Az elmúlt hetekben felerősödött a társadalmi ellenállás az izraeli kormány tervezett intézkedései ellen. Általános sztrájkot hirdettek a szakszervezetek, többszázezeres tüntetések voltak, bezártak az egyetemek. Olyan lépések, amelyek Magyarországon szokatlanok. Pogátsa Zoltánnal beszélgettünk erről, aki szemtanúja volt a legnagyobb tüntetéseknek, és alig tudta elhagyni az országot.   Az Új Egyenlőség podcast adásaiban általában szakértők segítségével járunk körbe egy-egy témát. A mostani adás annyiban rendhagyó, hogy ugyan egy szakértővel beszélgetünk, de nem a téma szakértőjével. Sokkal inkább egy szemtanúval, aki Izraelben volt, amikor egyre élesebb lett a helyzet a Netanjahu-kormány által tervezett demokráciát csökkentő intézkedések kapcsán. Pogátsa Zoltán egy konferenciára érkezett, amikor közölték, hogy nem tartják meg a rendezvényt, mivel az összes egyetem bezárt. Ugyanakkor az országot sem lehetett elhagyni, mivel a Ben Gurion reptéren dolgozók sztrájkba kezdtek. Nem mellesleg még a McDonalds-ok is bezártak… Talán Magyarországról nézve szokatlan, hogy szakszervezeti mozgalmak egy demokratikus jogokat korlátozó törvénycsomag ellen szólítják utcára a dolgozókat, sőt még általános sztrájkra is hajlandóak. Ehhez persze az is kellett, hogy a társadalmi szolidaritás olyan mértékű legyen, amely megadja a kritikus tömeget ehhez. Egyes kutatások szerint a lakosság 20%-a részt vett az elmúlt hónapokban valamilyen tüntetésen, gyűlésen. Ez magyar viszonyok között 2 millió ember jelentene, amely jelenleg teljesen elképzelhetetlen.  Ennek az éles társadalmi ellenállásnak annyiban meglett az eredménye, hogy a Netanjahu-kormány nem tudta elfogadtatni még a törvénycsomagot. Ugyanakkor egyértelműen nem is tett le róla. A szélsőséges – korábban inkább politikai karanténban lévő – koalíciós partnerei azonban nem valószínű, hogy engednék a kormányfőnek a javasaltok elengedését, miközben a társadalmi ellenállás nem fog csökkenni. Egyetlen politikai kiút látszik: a sokszor kijátszott „arab kártya”. Az elmúlt napokban ismét erősödött annak a lehetősége, hogy a palesztin területeken élőkkel katonai konfliktus robban ki. Ebben az esetben a társadalmi önvédelmi reflex felülírhatja a belpolitikai konfliktusokat, és megnyílik a kormányzati csomag elfogadásának politikai kiskapuja. Érdekes kérdés, hogy a szakszervezetek miért álltak bele ebbe az ügybe ilyen erősen. Pogátsa Zoltán ennek kapcsán azt is elmondta, hogy például a reptéri sztrájk mögött a kormánypártokhoz közelálló szakszervezet állt. Ennek egyik oka, hogy ez a konzervatív alapállás nem írja felül a szakszervezeti érdekeket. Márpedig a szakszervezeti mozgalom hagyományai nyugat-európai eredetűek. Ebbe pedig nem fér bele egy antidemokratikus irányvonal, amelyet főképpen a koalíció szélsőséges pártja követnének.

Túlélőprogramot fogadott el nemrégiben a Fővárosi Közgyűlés, ami újabb lépés annak érdekében, hogy a budapesti vezetés a kormányzati pénzelvonások – illetve a nem folyósított központi költségvetési támogatások – ellenére fenntartsa a város működőképességét. Legalábbis addig, ameddig előre lehet látni, az iparűzési adó szeptemberi beérkezéséig. A budapesti városvezetés leszögezte azt is, hogy a nehéz helyzet ellenére is a béreket ki fogják fizetni és a közszolgáltatások színvonalát fenntartják. A kormány hadviselése az ellenzéki többségű önkormányzatokkal szemben egyértelmű, de Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes arra is felhívta a figyelmet, hogy az önkormányzatoktól a kormány már több mint tíz éve elvont számos feladatot, ahogyan a szolidaritási hozzájárulás néven a tehetősebb városokra terhelt befizetés is 2019 előtt keletkezett. Így tehát a kormánynak nem kizárólag az ellenzéki városvezetésekkel van baja, hanem általában véve szűkíti az önkormányzatok cselekvési és anyagi mozgásterét. Maga a szolidaritási adó akár lehetne a települések közötti újraelosztás alkalmas eszköze is, azonban semmi nem igazolja, hogy a kormány valóban a szegényebb településekre fordítja ezeket a pénzeket. Az eredmény inkább az, hogy ahol forrás keletkezik, onnan a kormány elvon, de ezzel együtt nem növekszik a szegényebb települések vagy az ott ellátott önkormányzati funkciók támogatása. Ebből következően a tehetősebbnek tekintett települések gazdálkodása nehezebbé válik, de a szegényebbek helyzete ettől nem válik kedvezőbbé. A szolidaritási hozzájárulás növekedése miatt Budapest – néhány más településsel együtt – a központi költségvetés nettó befizetőjévé vált, ami nem csak súlyos nehézségekhez vezet, de a fővárosi vezetése szerint törvénytelen is, ezért indít Budapest pert az állammal szemben. Kiss Ambrus nem gondolja, hogy a kormány politikai hozzáállása megváltozna a fővárossal szemben, számol azonban azzal, hogy az ország versenyképességét hangoztató kormány tisztában van vele: működőképes budapesti közszolgáltatások nélkül az ország egészének teljesítménye visszaesik. Kérdésre válaszolva Kiss Ambrus azt is elmondta, korábban részletesen tájékoztatták a kormány illetékeseit arról, milyen helyzetben van a főváros, ezért a túlélőprogram bejelentése nem érhette váratlanul a kormányzatot. A budapesti bejelentés óta azonban a kormány nem kereste a városvezetést, a főpolgármester-helyettes szerint valószínűleg zajlik a helyzet elemzése. Mindeközben, a főváros komoly erőfeszítéseket tesz a költségcsökkentésre, az energiabeszerzés speciális helyi modelljét működtetve mindeddig 29 milliárd forintot spórolt Budapest, amely most arra vár, hogy a kormány is végezze el a maga feladatát az önkormányzatok finanszírozása érdekében.

Magyarországról nem sokat lehet látni azzal kapcsolatosan, hogy pontosan mi zajlik az Orbán-kormány és az Európai Bizottság vezető tisztségviselői között. Halmai Katalinnal, a Népszava brüsszeli tudósítójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett arról, hogy részleteiben hogy állnak az uniós pénzekről folyó tárgyalások. Többféle tárgyalásról, és többféle EU-s pénzről van szó – kezdte a beszélgetést Halmai Katalin. Létezik egy 22 milliárd eurós kohéziós boríték, ami 2021-2027 között áll Magyarország rendelkezésére. A jogállamisági eljárás részeként 6,3 milliárd eurót fagyasztottak be ebből a magyarországi rendszerszintű korrupcióhoz kapcsolódóan, további 2,5 milliárdot pedig az egyetemi szabadságot, a melegeket és a bevándorlókat érintő jogsértésekért. A fennmaradó 13 milliárd euró elérhetőségét a Bizottság egy igazságügyi reform csomaghoz kötötte. Van továbbá egy külön Helyreállítási Alap, ahonnan Magyarország 5,8 milliárd eurót kaphat a szupermérföldkövek teljesítése esetén. A közeljövő egyik legfontosabb kérdése, hogy átfogó megállapodás keretében születhet-e csak egyezség a magyar kormány és az Európai Bizottság között, vagy lehetségesek megállapodások részterületekről. Halmai Katalin elmondta, hogy a Bizottság egy csomagban szeretné rendezni a kérdéseket. Ugyanakkor lehetséges, hogy a magyar igazságügyi reformokról szóló, külön megállapodással az ehhez kötött a forrásokat (tehát 13 milliárd eurót) fel lehetne szabadítani. A jogállamisági mechanizmushoz kötődő kohéziós források és a Helyreállítási Alap tekintetében viszont biztosan a feltételek közös teljesítésére van szükség. Újabb csavar, hogy ez alól is van egy kivétel: az egyetemi  közalapítványokról meg lehet külön állapodni. Egyes jóslatok szerint három hónap az a szűk időablak, amíg még lehetséges áttörést elérni az EU és a magyar kormány között. Ez arra a feltételezésre alapul, hogy a nyári szünet után már kampányüzemmódba kapcsolnak a brüsszeli politikusok, így Ursula Von der Leyen is, amennyiben újrázni szeretne a Bizottság elnökeként, és a magyar kormánynak ekkor már nem lesz lehetősége érdemi egyezségre. Halmai szerint ennél talán nagyobb lehet a valós időablak, de ez legfeljebb az őszi hónapokat jelenti. Hogy állnak a tárgyalások? Halmai Katalin értékelése szerint a legjobban a kohéziós büdzséhez kötött igazságügyi reformokkal áll Magyarország. E kérdésben egy szakértői egyezség már megszületett, de még politikai megállapodásra is szükség van a források felszabadításához. A Bizottságnak ebben a témában négy kérése volt Magyarországtól: növelje az Országos Bírói Tanács hatáskörét, erősítse meg a Kúria függetlenségét, szüntesse meg a gyakorlatot, ami alapján megbüntetik a bírákat, ha az Európai Unió Bíróságához fordulnak előzetes döntéshozói kérelmekkel, továbbá azt, hogy állami szervek ne kérhessenek alkotmánybírósági felülvizsgálatot a rájuk vonatkozó bírósági ítéletekről. Itt nem tudni arról, hogy pontosan mit ajánlott a magyar kormány, de azt lehet tudni, hogy egy hosszú folyamat eredményeként konkrét törvényjavaslatokat véleményez a Bizottság. Elképzelhető, hogy 2023 őszén elérhetőek lesznek Kohéziós Alapnak az igazságügyi reformokhoz kötődő forrásai, amennyiben politikailag jóváhagyják a megállapodást. A korrupció kérdésében részeredményeket ért el a magyar kormány, például a korrupcióellenes Integritás Hatóság felállításával. Két területen azonban nincs előrehaladás: ezek a vagyonnyilatkozatok kérdése, valamint a bírósági kontroll az ügyészségi döntések felett. A jogállamisági mechanizmushoz kapcsolódik a közalapítványi formába szervezett egyetemek támogatásának felfüggesztése, valamint ezen egyetem hallgatóinak kizárása az Erasmus-programból. Ez az egyik legsürgetőbb kérdéskör, mivel a nyárig meg kéne kötni azokat az egyezségeket, amik lehetővé tennék ezeknek a programoknak az elérhetőségét jövőre is. Halmai Katalin értesülései szerint rosszul áll ez a folyamat...

A KATA adózással kapcsolatos tüntetések, vagy a COVID ideje alatti az étel házhozszállítás felfutása miatt egy darabig a napi hírek fókuszába kerültek a futárok. Közben a mindennapok részei lettek, mégis keveset tudunk arról, hogy miképpen is működik a rendszer. Erről beszélgettünk a podcastben Ürmössy Anna szociológussal, aki két részes cikksorozatot írt az Új Egyenlőségen a téma kapcsán.   Anna számára a téma iránti érdeklődés onnan jött, hogy a COVID alatti felfutása a szakmának azt is megmutatta, valamilyen másfajta munkaszervezési mód van a háttérben. Érdekes kutatási területnek tűnt, hogy egy algoritmus miképpen képes szervezni a munkát, és milyen előnyei-hátrányai vannak egy ilyen rendszernek. Ezért a szakmában dolgozók körében végzett interjúzás mellett 25 órára ő is beállt futárkodni, hogy személyes tapasztalatai legyenek a működésről. Fontos, hogy egy futárcéget ismert meg, és az ott dolgozók körében vizsgálta a folyamatokat, ezért nem lehet azt állítani, hogy mindenhol pontosan így működik a munka szervezése. Személyes véleménye szerint a legmeglepőbb és egyben a legaggasztóbb is az volt, hogy nincsen ember a „munka megszervezése és kiosztása” mögött. Ebből következően kiismerhetetlen a munkaszervezési módszer, nehéz a problémákkal konkrét emberhez eljutni, és valójában nagyon magára van hagyva a dolgozó. Néhányan a kiszámíthatatlanság miatt inkább  szerencsejátékhoz hasonlítják, ahol váratlanul kijön a nyerőkombináció, de nem tudni miért, és igazából kevéssé ismert annak következménye. Az algoritmus osztja ki a munkát, amely jutalmaz és büntet is egyszerre. Ugyanakkor, ahogy Ürmössy Anna mondja mégsem tartja főnöknek. Ezen a ponton érdemes azt is megvizsgálni, hogy a munka világa szempontjából mi a futár, és minek is tartja magát. Ha jogilag nézzük, akkor gazdasági egység, hiszen nem munkaviszony keretében dolgozik. Azaz nincsenek meg azok a jogai, amelyek egy foglalkoztatottat alapból megilletnek (szabadság, táppénz, végkielégítés, munkaidő). Ugyanakkor valójában foglalkoztatotti létről van szó, hiszen megmondják, hogy mit csináljon, hogyan végezze azt a munkát, csak éppen a termelőeszközt (járművet) nem biztosítják ehhez. Az algoritmus egyik ereje és innovációja a játékosításban van. Azaz a futárt csalikkal, ösztönzőkkel, bónuszokkal próbálja rávenni a több munkára. Ezzel önkizsákmányolásba hajtja a dolgozót, aki közben fél az algoritmus megfigyelésétől, és büntetéseitől. Egyszerre az alulról jövő játék logikájára épít, amikor egymás között versenyeznek a futárok a ranglistán elfoglalt helyek kapcsán. És egyszerre van meg a felülről jövő játékosítás, amikor bónusznapokkal húzzák be extrapénzért a dolgozókat. A beszélgetés során Anna elmondta, hogy beszélni kell a rendszer negatív oldaláról is. Ez egy kiszolgáltatott élethelyzetet jelent, amely persze sok munkaórával akár jó fizetést is jelenthet, de nem stabil ez. Az algoritmus büntetésekkel bármikor hátrébb sorolhat, és ezáltal csökken a pénz. Ezenkívül nincsen munkajogi védelem, ezért még inkább kiszolgáltatott a dolgozó. Szabályozás nélkül csak erősödnek ezek a negatív hatásai az algoritmus által irányított munkának. Arra is kerestük a választ, hogy mely területeken terjedhet el ez a munkaszervezési forma. Ürmössy Anna úgy látja, hogy a takarítás, a gyermekfelügyelet, a korrepetálás lesz, ahol leginkább teret nyerhet Magyarországon is, ahogy már Nyugat-Európában megfigyelhető. Ezeken a területeken fontos az értékelés a „megbízó” által, és ez lesz a fegyelmező eszköz az ottani algoritmusok kezében.

A választás óta egy érdemi kihívás érte az Orbán-kormányt, egyelőre nem látjuk, hogy milyen módon képes kezelni. Ez pedig az Európai Uniótól jövő pénzek zárolása és emiatt a gazdasági bizonytalanság tartós jelenléte. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az Új Egyenlőség szerkesztőjével.   A januári szerkesztői podcast egyik fő kérdése az volt, hogy mikor várható az EU-s pénzek „elindulása” Magyarország felé. Akkori adásban Bíró-Nagy András azt mondta, hogy nyárnál előbb nem várható ebben áttörés. Az akkori jóslata nagyon pesszimistán hatott, de ma már ugyanezt mondani inkább a hurráoptimizmus kategóriájába sorolható. Navracsics Tibor miniszter azt mondja, hogy nyárig lezárulnak a viták az Európai Bizottsággal. Ennek kapcsán arra hívta fel figyelmet Bíró-Nagy András, hogy ez még nem jelenti azt, hogy tényleges kifizetésekre kerül sor. Azt is látni kell, hogy ténylegesen három hónapja van mindenkinek, mivel a nyári szünet után már kampányüzemmódban vannak az európai pártok. Ez pedig szinte ellehetetleníti a megállapodásokat, kompromisszumokat. A magyar kormány rutinos a brüsszeli pályán, ezért is kérdéses, hogy miért vesztegetett el az év elején két hónapot. Január-február ugyanis úgy telt el, hogy nem történt előrelépés a konfliktusos ügyekben. Azt is persze hozzá kell tenni, hogy nem transzparens a folyamat. A magyar kormány nem mutatta meg tárgyalási menetrendjét, nem látszanak a vitás ügyek. Sok tekintetben a brüsszeli jól értesült tudósítók jelentik a referenciapontokat egy olyan kérdésben, amely alapvetően meghatározza magyar gazdaság jelenét, és rövid távú jövőjét. A beszélgetés során azt is megnéztük, hogy mi lehet az oka ennek a kialakult és mélyülő konfliktusnak? Az egyik verzió, hogy a magyar kormány nem akar, vagy belpolitikai okok miatt nem tud engedni. Ez azon a hiten is alapulhat, hogy kisebb kompromisszumok is elegendőek lehetnek, nem kell teljes megegyezés ahhoz, hogy jöjjenek a források. A második verzió szerint valójában van érdekeltség a megegyezésben mindkét fél részéről, de a kormány bénázik, és nem megfelelően kezeli ezeket a vitás kérdéseket. A harmadik lehetőség, hogy már az Európai Bizottság sem akar igazán engedni, és kifejezetten arra játszik, hogy a magyar fél ne tudja könnyedén teljesíteni a kéréseket, illetve a kompromisszum fájdalmas legyen. Bíró-Nagy András szerint keményedett a hangulat a magyar kormány irányába az Európai Unió szinte minden döntéshozatali szervénél. Ezért inkább a három verzió együttese adhatja ki azt, hogy mi áll a helyzet eszkalálódása mögött. A kormány külpolitikai kihívásai szempontjából Bíró-Nagy András a NATO-n belüli konfliktus, az amerikai viszony és az EU-val való viszály közül ez utóbbit tartja a legveszélyesebbnek. Ugyanakkor mindezek a problémák a Fidesz támogatottságát nem igazán érintették, ami azt mutatja, hogy válság tekintetében ütésállónak látszik belpolitikailag a kormány. Ez pedig a kormánypártok működése szempontjából mindig visszaigazolást jelent.

Magyarországon egy főre vetítve a világ legnagyobb akkumulátorgyártó kapacitása jött létre. Ennek kapcsán beszélgettünk Szabó Milánnal, aki szakdolgozatát ennek a témának szentelte, és azt vizsgálta, hogy ez új függőségi helyzetet hoz-e létre, vagy paradigmatikus változás történik a magyar gazdasági fejlődésben.   Szabó Milán két cikket is megjelentetett az Új Egyenlőség virtuális hasábjain, amelyben azt elemezte, hogy mit jelent az akkumulátorgyártás volumenének növelése a magyar gazdaság szempontjából. Nem elsődlegesen a környezeti hatásokat vizsgálta, hanem arra keresett választ, hogy a jelenlegi függőségi helyzetünkön mennyiben változtat ez az ágazat. Az elmúlt évtizedekben a magyar gazdaság a külföldi működőtőkére és az olcsó orosz földgázra épült. Ehhez társult az olcsó munkaerő és a munkavállalói jogok alacsony szintje. Ez a modell az autógyártás területén azt eredményezte, hogy 150 ezer munkavállalóval a GDP 20%-át állítják elő, emellett pedig erős német autómárka-függőséghez vezetett. A keleti nyitás politikája mintha az akkumulátorgyártással érett volna be. A debreceni gyár építése a legnagyobb keleti magánberuházás Magyarország területén. Ugyanakkor itt nem paradigmatikus váltásról van szó, hanem hangsúlyeltolódásról. A nyugati működőtőkét felváltja a keleti tőke megjelenése és a környezeti tényezők kiárusítása. A magyar gazdaság számára kétséges ennek a hozzáadott értéke, hiszen a jelenlegi gyártói kapacitások nem számolnak a hazai beszállítókkal. Sokkal inkább a hazai tőkét hozzák helyzetbe az infrastruktúra építése kapcsán, de ez egyszeri lehetőség csak. A globális szerep szempontjából van egy másik vizsgálható aspektus, ez pedig Magyarország kelet-nyugati szerepe. Ebben nem egyértelmű az eredmény, de tény, hogy az Orbán-kormány arra törekszik, hogy kaput nyisson a keleti tőkének és általa előállított akkumulátoroknak a nyugati piacok, autógyárak számára. Ez elméletileg növelheti a magyar kormány gazdaságdiplomáciai mozgásterét, de ennek a realitása kérdéses. Az akkumulátorgyárak környezeti terhelése sokdimenziós. Például a debreceni gyár vízigénye csúcsteljesítménynél akár a debreceni lakosság vízigényét közelítheti meg. Közben azt is lehet látni, hogy villamosenergia-igény is óriási. Az évtized végére Paks kapacitásának felét az akkumulátorgyárak viszik el. Azaz vagy extra kapacitásokra van szükség, vagy ismét rá leszünk utalva az olcsó orosz gázra, amely nem biztos, hogy adottság innentől kezdve. A beszélgetés során érintettük azt is, hogy mennyire garantált ezeknek a cégeknek a jövőképe Magyarországon, kell-e attól tartani, hogy felszámolják egy technológiai váltás esetén a mostani gyárakat.

Február végén az ellenzéki vezetésű zuglói önkormányzat képviselőtestülete elé olyan határozati javaslat került, amely megszüntetni indítványozta a 2015-ben, Karácsony Gergely kerületi polgármesteri időszakában – az akkori vezetés kezdeményezésére megszületett – zuglói szociális modellt. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában Scharle Ágota közgazdásszal, a Budapest Intézet ügyvezető partnerével, vezető kutatójával, a zuglói modell egyik kidolgozójával, valamint a megszüntetés elleni szakmai, társadalmi tiltakozás egyik kezdeményezőjével beszélgettünk. Az interjúban elhangzik, hogy a zuglói modell részben pótolni igyekezett a szociális ellátásból mindinkább kivonuló állam szerepvállalását, de a minimumjövedelem, lakásfenntartási támogatás, adósságkezelési szolgáltatás hármasával, valamint a rászorulóknak a szociális szolgáltatások felé terelésével, és az ott nyújtott valódi segítség, tényleges szakmai munka fejlesztésével próbált mintát nyújtani arra, milyen elemekből állhatna a szociálpolitika helyi vagy adott esetben országos szinten. Scharle Ágota arra is emlékeztetett, hogy a zuglói kezdeményezés, így például a minimumjövedelem gondolata  több ellenzéki párt programjába is beépült a későbbiekben, ami azt a benyomást keltette, hogy ez a szakmai modell egy újfajta társadalompolitikai szemlélet kialakulásához is hozzájárulhat. A 2015-ös bevezetést követő többszöri felülvizsgálat, amelyek közül az utolsó 2020-ban készült, elsősorban azt kritizálta, hogy nem következett be a 28.500 forintos minimum további emelése, a kutató szerint ennek ma már 45.000 forint körül kellene lennie. Scharle Ágota szerint jó kiindulási pontot jelentett a zuglói családsegítő szolgálat eleve magas színvonalú működése, és határozottan azt a szakmai véleményt fogalmazta meg, hogy a szociális modell kifejezetten munkára ösztönző hatással bír. Az ugyanakkor mindvégig megoldatlan probléma volt, hogy mennyire lehetséges nyilvántartani azt, ki számít ténylegesen zuglói lakosnak, ami alapvetően befolyásolja, ki számít helyi rászorulónak, ez ugyanis ténylegesen meghatározza, a szociális juttatások költségvetési kereteit. A mostani, a megszüntetés érdekében elhangzott érveket ellentmondásosnak tartja a kutató abból a szempontból, hogy a modell ellenzői egyszerre hivatkoztak az ellátás alacsony anyagi színvonalára és arra, hogy túlságosan megterheli a helyi költségvetést, miközben viszont a szociális keret növelését helyezték kilátásba. Scharle Ágota szerint az eseti és kötött felhasználású, továbbá a politikai kontrollt erősítő ellátásokra való átváltás helyett a minimumjövedelem összegének emelésére és az adminisztratív problémák tisztázására lenne szükség. Azt is elmondta, miután az önkormányzat vezetése végül is visszavonta a megszüntetésről szóló indítványt, lát esélyt arra, hogy szakmai párbeszéd kezdődjön a zuglói modell jövőjéről a helyi döntéshozókkal.

Magyarországon az egészségügyi rendszer a szocialista örökség terhét nyögi” – kezdi a beszélgetést Rékassy Balázs egészségügyi menedzser, szakközgazdász És innen jutunk el a beszélgetés végén ahhoz, hogy miért ment neki frontálisan a Magyar Orvosi Kamarának a kormány és a parlamenti többség.   Az egészségügyi rendszer nyögi a szocialista örökség terheit, mivel sok az aktív kórházi ágy, közben a járóbeteg-ellátásra és az alapellátásra kevés forrás jut. Fontos, hogy az aktív ágyak csökkentése mögött a mostani egészségügyi kormányzatot sem az a cél vezérli, hogy forrást vonjon ki az alrendszerből, hanem ezzel próbálja kezelni az egészségügyi személyzet hiánya miatt fellépő gondokat. A diagnózis az egészségügyi rendszer strukturális problémáiról már 2006 óta a politika napirendjén van. A lokális érdekek azonban nem engedik az átalakítást, hiszen a települések féltik a saját intézményrendszerüket. Ugyanakkor annyi változás történt az elmúlt évtizedekben, hogy fokozódott a munkaerőhiány. Rékassy Balázs szerint minden negyedik szakdolgozó hiányzik, aminek köszönhetően egyre több helyen kénytelenek osztályokat bezárni, ha csak időszakosan is. Egy ilyen pillanat lehetőséget ad arra, hogy át lehessen alakítani az intézményrendszert. Miközben a MOK alapvetően támogatta az egészségügyi rendszer átalakítási terveit, 2022 végén az egyeztetések megszakadtak a kormánnyal. Ezt követően világossá tette a tagság, hogy két dologhoz ragaszkodnak. Egyrészt az egészségügy csapatmunka, ezért nem elegendő, hogy az orvosok bérezése rendezésre került korábban, szükség van a szakdolgozói bérek rendezésére is. A másik sarkalatos pont az volt, hogy a háziorvosi ellátást is meg kell erősíteni. Ennek részeleme az ügyeleti rendszer átalakítása. Rékassy elmondta, hogy változásra van szükség ezen a területen. Jelenleg a rendszer állami és önkormányzati kofinanszírozásban működik 300 ponton. Alapvetően egészségügyi vállalkozások látják el a feladatot, de ezeknek nincs visszacsatolásuk a háziorvosi rendszer fele, ami hatékonyságbeli problémákat okoz. A kormány úgy gondolta, hogy a korábban egy megyében tesztelt ügyeleti rendszert kiterjeszti a többi megyére is. Ennek fő szerveződési csomópontja a mentőszolgálat lenne. Ugyanakkor a MOK tagsága úgy érezte, a háziorvosi rendszer megerősítésének kikényszerítése csak akkor lehetséges, ha ebben a kérdésben ellenállnak. Az egészségügyi rendszer átalakításának menetrendje nem ismert, a kormány pedig megpróbálja félretolni az orvosok érdekképviseleti szervét. Ez a modell nem újdonság. 2006-ban már egyszer megtörtént ugyanez, és éppen a mostani kormánypártok állították vissza a MOK kötelező tagságát a 2010-es választások után. Élt 13 évet, de nagy kérdés, hogy egészségügyi reformját képes lesz-e politikailag továbbvinni a Fidesz.

2022. február 24-e olyan történelmi pillanat volt Európában, amely évtizedekre meghatározza majd a gazdasági, kulturális együttműködési lehetőségeket. Az elmúlt egy év megmutatta, hogy Európa nem fagy meg orosz gáz hiányában, és nem omlott össze a gazdaság sem. Szankciókról, támogatásokról, az EU-n belüli törések lehetőségéről beszélgettünk Pogátsa Zoltánnal és Bíró-Nagy Andrással.   2022 őszén a Gazprom egy propagandavideót tett közzé, amely „Winter is coming…” címmel terjedt az interneten. Az apokaliptikus vízióban a gázcsapok elzárása miatt megfagynak az emberek Nyugat-Európa utcáin. Egy évvel a háború kitörése után és tavasz közeledtével most már látszik, hogy ez az apokaliptikus vízió távolról sem vált valóra. A podcastban azt elemeztük, mennyire helyes a kérdésfeltevés: „működnek-e a szankciók?” A kérdésnek valójában így kellene szólnia: „lehetett volna úgy tenni Oroszországgal szemben, mintha nem történne semmi?”. Erre a többségi válasz – talán nem 97% –, hogy nem, azaz a katonai agresszióra a nyugatnak is reagálnia kellett. Ez pedig, ha nem akar bohócot csinálni magából az EU és a NATO, nem merülhet ki néhány elítélő nyilatkozatban és komor arcú politikai kiállásban. Ezért a szankcióknak morális alapon nem volt alternatívájuk. Az is fontos, hogy mi volt a „sikercél” a szankciók kapcsán. Ettől nem volt reálisan várható, hogy Oroszország megállítja inváziós erőit, és visszafordul legalább a 2015-ös határig. Az elvárás az volt, hogy megdrágítsa a háborút, és fokozatosan megnehezítse annak finanszírozását. Ebből a szempontból a szankciók működnek. Természetesen az sem volt elvárás, hogy a szankciók teljesen térdre kényszerítsék Oroszországot. A 2%-os GDP-visszaesés kis túlzással egy normál ügymenetes recessziónak felel meg, nem történt összeomlás. Sőt a Nyugat iránt elkötelezett, de nem értékalapú, hanem inkább gazdasági realista külpolitikát folytató országok, mint Japán is megőrizték kereskedelemi kapcsolataikat az agresszor országgal. Ugyanakkor közben Európai Unió is képes volt egységesen reagálni. Az egységesen elfogadott 10 szankciós csomag hatással van az orosz gazdaságra is. 67 milliárd euró segítséget már megmozgatott az EU, és ennél nagyságrenddel nagyobbat az USA is. Ezek a lépések nemcsak katonai támogatást jelentettek, hanem rákényszerítették Oroszországot a tartalékaik felhasználására. Egyes elemzések szerint 2023-ban fogy el a technológiai tartaléka Moszkvának, amelynek hatására pl. a polgári repülés területén komoly problémák keletkeznek majd. Fontos, hogy Európa gazdasága nem szenvedett drámai károkat, elkezdődött a leválás az orosz fosszilis energiáról. Azt is látjuk, hogy az infláció csökkenésnek indult, amely arra is választ ad, hogy ez valójában milyen mozgatórugó által hajtott gazdasági probléma volt. A magas infláció ez alapján inkább a Covid utáni gazdasági helyreállási szakasznak volt a terméke. Európa gazdasági problémáinak elmaradása azt is jelentette, hogy nem voltak földcsuszamlásszerű politikai átrendeződések. Olaszország is megmutatta, hogy kormányon még a Meloni vezette koalíció is erős partnerséget mutat Ukrajnával. Egyelőre annak sincs jele, hogy az idei évi választások után (Finnország, Spanyolország, Lengyelország, Görögország) az EU-tagállamok között olyan politikai erő kerülhet hatalomra, amely aktívan tenni akar Ukrajna támogatásának a megszüntetése érdekében.

A 2022-es választások egyik meglepetése volt, hogy a Mi Hazánk bejutott az Országgyűlésbe. A párt jelenlegi helyzetéről és jövőjéről Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség podcastjának szerkesztője beszélgetett Hunyadi Bulcsúval, a Political Capital radikalizmus kutatásainak vezetőjével. Habár a kampány során a bejutási küszöb alatt mérték a Mi Hazánk támogatottságát, a szavazatok 6 százalékát szerezte meg a párt a 2022-es országgyűlési választásokon, így bejutott a Parlamentbe. Hunyadi Bulcsú szerint ehhez jelentősen hozzájárult, hogy a párt hatékonyan kampányolt a Covid-intézkedések, és főként az oltások ellen. A választások után a Mi Hazánk kihasználta a rá irányult figyelmet és olyan provokatív eszközökhöz nyúlt, mint Novák Előd jelölése a nemzetbiztonsági bizottság vezetésére, amit hagyományosan a legnagyobb ellenzéki frakció politikusa vezet. Hunyadi Bulcsú szerint az ilyen húzásoknak is köszönhető, hogy egy rövid időre a teljes népességben 9 százalékra is nőtt a párt közvélemény-kutatók által mért támogatottsága. Ez a növekedés viszont úgy látszik, hogy megtorpant, és az utóbbi hónapokban 6-7 százalék körül stagnál a Mi Hazánk szavazóinak aránya. Mivel a pandémia lekerült a politikai napirendről, a Mi Hazánknak új témákat kellett találnia. A párt által képviselt programpontok közé tartoznak – a hagyományosan inkább a baloldalhoz köthető – jóléti témák, valamint jobboldali, szigorú rendpárti üzenetek egyaránt. Előbbihez tartozik a tanárok, az egészségügyi dolgozók és a KATA-s vállalkozók melletti kiállás, a szakszervezetek támogatása, a kilakoltatások elleni fellépés és a multi-ellenesség. Szintén a párt szociális fókuszát jelzi számos javaslatuk, például a közalkalmazotti béremelés, a férfiak kedvezményes nyugdíjkorhatára, fiatalok lakhatási támogatása és a diákminimálbér. A szociális fókusz mellett ugyanakkor továbbra is jobboldali, rendpárti nézetek jellemzik a Mi Hazánkot, amik gyakran cigányellenes hangulatkeltéssel és a bevándorlás ellenes üzenetekkel kapcsolódnak össze. A Mi Hazánk radikalizmusának jele, hogy a párt szorosan együttműködik azokkal a szélsőjobboldali szervezetekkel (például a Betyársereggel), amelyek a néppártosodás előtti Jobbik szövetségesei voltak. Hunyadi Bulcsú szerint a párt által képviselt harmadik fontos pozíció a Mi Hazánk külpolitikai víziója, amit erős EU- és NATO-ellenesség, illetve oroszpártiság jellemez. Fontos különbség a Mi Hazánk és a Fidesz között, hogy míg a kormány legalábbis hivatalosan elítéli az orosz agressziót, addig a Mi Hazánk teljes mértékben NATO-ellenes és határozottan Ukrajna-ellenes állásponton van. Mindezek mellett a Mi Hazánk világmagyarázatának fontos részét jelentik az összeesküvés-elméletek, valamint a kultúrharcos témák, mint az „LMBTQ és gender lobbi” elleni harc. Az EP-választásokon a Mi Hazánk minden bizonnyal kemény EU-kritikát fog megfogalmazni. Mivel az önkormányzati választásokon az ellenzék koalíciókényszerben van, ezért a Mi Hazánk újra arra játszhat, hogy „harmadik utas” alternatívaként mutatkozzon a választók előtt („Se Orbán, se Gyurcsány”). Fontos ugyanakkor, hogy a Parlamentbe jutása óta a párt elsődlegesen a Fidesszel szemben határozza meg magát, mint a kormány „igazi ellenzéke”. A Mi Hazánk bázisa demográfiai jellemzőikkel nehezen megfogható. Eddigi kutatásokból az körvonalazódik, hogy a párt szavazói inkább férfiak, felülreprezentáltak közöttük a középkorúak és szakmunkás végzettségűek. A pártnak erős a vidéki jelenléte, és vannak olyan települések, ahol a Mi Hazánk nyerheti el a polgármesteri címet. Ugyanakkor Hunyadi Bulcsú szerint a Mi Hazánkból nem lesz „Jobbik 2”, és a jelenlegi politikai helyzetben se jobbról, se balról nem veszélyezteti semmi a Fidesz pozícióját.

Nemzetközi beágyazottsága a magyar gazdaságnak vitán felüli. Ebből következő kitettségünk akármilyen globális folyamattal szemben szintén nem lehet kérdés. Ugyanakkor izgalmas kérdés, milyen hatása van egy háborúnak a szomszédos országban. Erről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal.   „A magyar fejlődési modell véget ért” – így indult a beszélgetés, amelynek alaptémája az volt, hogy milyen mérleget lehet vonni Magyarország számára a gazdaság egy éves teljesítménye tükrében. Azért is érdekes időpont ez, mert az elmúlt napokban jelent meg a legfrissebb inflációs adat, amely 25% feletti pénzromlást mutat, a GDP változásáról szóló KSH gyorsjelentés pedig technikai recessziót jelez. A magyar fejlődési modell Büttl Ferenc szerint azért ért véget, mert a két komponense közül – a német ipartőke és az olcsó orosz energia – az utóbbi megszűnt. Ezáltal az összeszerelőüzem-modell, vagy ahogy a kormány mondja, a gazdaság újraiparosítása nem várt nehézséggel találkozott. Kérdés ebben a helyzetben, hogy olcsó energia nélkül működik-e az előbbi modell. Azért is releváns ezt feltenni, hiszen például a német gazdaság is hasonló nehézséggel szembesült. Ugyanakkor mintha ott lett volna erre tudatos felkészülés, és az energiaforrások diverzifikálása nem most kezdte el foglalkoztatni a német gazdaságot. Az is természetes volt a németek számára, hogy a diverzifikálásra költeni kell ebben a helyzetben, ami később versenyelőnnyé formálható. Magyarország nagyon nem tette ezt meg. Amennyiben a jelenlegi magyar gazdaságimodell ellehetetlenül, van-e más felzárkózási alternatíva? Kérdés, hogy a most fellendülő akkumulátorgyártást annak tekinti-e a kormány. Büttl szerint ez nem más modell, mint amit eddig láttunk. Most nem az olcsó energiára épít a kormányzati iparpolitika, hanem a tőke számára adott hazai erőforrások olcsóságára, azok kizsákmányolására. A beszélgetés végén érintettük a háború második évének gazdaságra gyakorolt várható hatásait. Ennek kapcsán a kulcsszó a kiszámíthatatlanság. Azt is lehet gondolni, hogy a várakozásokhoz képest könnyebb is lehet. Ebben Büttl Ferenc azt hozta fel érvként, hogy a jelentős aszály miatti rossz mezőgazdasági produktum talán idén nem ismétlődik meg.  Azonban a háború esetleges eszkalációja olyan helyzetet is okozhat, amely kilövi az egekbe az energiaárakat, és erősíti a mostani sokkhatást.

Orbán Balázs Magyarország középhatalmi státuszáról írt cikkében egy politikai víziót vázolt fel arról, hogy milyen felzárkózási pályát kellene bejárnunk. „Ez egy újabb felzárkózási vita” – hangzott el az Új Egyenlőség szerkesztőségi ülésén. Ezért is választottuk ezt témának, amelyről Kiss Ambrus, Éber Márk és Pogátsa Zoltán beszélget.   Amikor a felzárkózás lehetőségeiről van szó, akkor két elméletet érdemes elővenni. Az első a Wallerstein-féle világrendszer-elmélet, amely három blokkra osztja a világ országait: centrum, félperiféria, periféria. Ebben a leosztásban nagyon kicsi az átjárhatóság az országok számára. Ez az elmélet, ahogy Éber Márk rávilágított, azokra a kérdésekre is keresi a választ, hogy a mi a felzárkózás, kinek a felzárkózásáról van szó, és milyen áron történik ez meg. Ez azért érdekes, mert a belső egyenlőtlenségek növelésével, a gazdasági erőforrások kizsákmányolásával, kolonizálással lehet gazdaságokat fejleszteni, de ennek a társadalmak egy részére negatív hatása lesz. A másik felzárkózási elmélet a közepes fejlettség csapdájáról szól. A novekedes.hu oldalon megjelent elemzés erről azt mondja: „Az erős növekedést eddig jórészt az új munkaerő bevonása, a foglalkoztatottság növelése biztosította, azonban ennek elértük korlátait: nincs több bevonható munkaerő, pontosabban nem könnyű ezen az úton továbbhaladni. […] Ezt nevezi a szakirodalom a közepes fejlettség csapdájának, és az MNB szerint ez a veszély fenyegeti a magyar gazdaságot is, ha nem sikerül olyan változtatásokat elérni, amelyek hatására a gazdasági növekedést az eddigiektől eltérően már a versenyképesség, a termelékenység növeléses hajtja.” Pogátsa Zoltán szerint ez a felzárkózási modell lehet leginkább a szakirodalmi alapja az Orbán Balázs által leírt víziónak. Azonban a szakirodalmi anyag teljesen feldolgozása nem történt meg. Ugyanis a közepes fejlettségi csapda feloldása humántőke-befektetéssel valósulhat meg. Egyszerre felzárkózásról beszélni és hagyni tönkremenni a közoktatást nem lehetséges. Márpedig a magyar „modell” erről szól egyelőre. A felzárkózási vitának még egy fontos elméleti alapja van. Ez pedig az, hogy a kapitalizmus nem homogén rendszer, hanem különböző válfajai vannak, azaz több kapitalizmus létezik térben és időben. A Kelet-Európában megtalálható kapitalizmus a külföldi működőtőkétől függő modell. Azaz nem a centrumban vagyunk, amely megszervezi a gazdasági folyamatokat, hanem kiszolgálói vagyunk a centrumnak. Ennek ellenszere az erős magyar vállalatok létrehozása, ahogy ezeket meg is említi cikkében Orbán Balázs. Ugyanakkor a MOL, az OTP, a 4IG kevés ahhoz (ez utóbbi vitatható is), hogy a gazdasági terjeszkedést, az önállósodást megteremtse. Sőt, amikor a gazdasági siker mércéje egy országban, hogy nagy akkumulátor-gyártási kapacitás jöjjön létre külföldi működőtőke segítségével, akkor éppen a felzárkózási modellünk ellen megyünk.

A cseh elnökválasztás második fordulójában Petr Pavel volt vezérkari főnök fölényes győzelmet aratott populista ellenfele, Andrej Babiš ex-miniszterelnök felett. Az Új Egyenlőség podcastjának eheti adásában Bőtös Botonddal, az Átlátszó és a Jelen vendégszerzőjével értékeltük ki a választás eredményeit.   A szakértő szerint Csehország történetének harmadik közvetlen elnökválasztása egyben a nemzet posztkommunista időszakának lezárását is jelentette. Ennek az időszaknak emblematikus alakja volt a 2013-ban megválasztott leköszönő államfő, Miloš Zeman aki az ország emberi jogokra alapuló külpolitikája helyett egy Kína és Oroszország felé orientálódó irányt vitt. Petr Pavel vezetésével azonban visszatérhet a Nyugat felé elkötelezett, emberi jogokon és demokratikus értékeken alapuló elnöki hivatal.   A cseh elnökválasztást magyar szemmel is érdekes volt követni. Orbán Viktor régi politikai szövetségese, Andrej Babiš ugyanis a Fidesz receptjét próbálta bevetni az elnökválasztási kampányban. A választás első fordulójában a volt miniszterelnök még egy nyugodtabb kampánnyal próbálkozott, ám ez sikertelennek bizonyult: szorosan ugyan, de alulmaradt ellenfelével, Pavellel szemben. Ezt követően Babiš egy “180 fokos fordulatot vett” és azzal vádolta a volt vezérkari főnököt, hogy háborúba vinné az országot. Bőtös szerint a Fidesz által már jól bevett stratégiát próbálta alkalmazni Babiš saját kampányában is, azzal, hogy az emberek ukrán háborúval kapcsolatos félelmeire akart hatni, miközben háborúpártisággal és az egykori kommunista rezsimmel való szimpatizálással vádolta ellenfelét. Ez azonban nem bizonyult hatásos stratégiának a cseh választók körében.   A szakértő rámutatott, hogy a csehek inkább a lengyel álláspontot képviselik a háborúval kapcsolatban, és nem pusztán befogadják az Ukrajnából érkező menekülteket, hanem a társadalomba valló integrációjukat is segítik. Éppen ezért a cseh kontextusban nem volt szerencsés Babiš azon megszólalása (mely később bejárta a világsajtót), hogy nem küldene katonai segítséget a balti országok vagy Lengyelország számára egy esetleges háborús helyzet esetén. Ezzel szemben Pavel számára egykori NATO katonai bizottsági elnökként adott volt, hogy lecsapja az ötös cikkely labdát, és kötelezettségszegéssel vádolja a volt miniszterelnököt.   Bőtös Botond kiemelte, Pavel győzelmével csak tovább folytatódik Magyarország elidegenedése a régióban, a cseh elnök ugyanis egyértelműen elutasítja az orbáni autoriter politikát, és határozottan nyugati értékeket vall. “Csehország visszatérhet az unalmas, nyugat-európai témákhoz, mint az euró bevezetése, a New Green Deal, vagy a nyugdíjreform” – tette hozzá Bőtös. Habár Babiš elbukta az elnökválasztást, a szakértő szerint még esélyes, hogy további visszatérési kísérletekkel próbálkozzon a cseh politikába. Nem kizárt, hogy parlamenti pártját, az ANO-t szervezheti át egy, a Fidesz stratégiáját és üzeneteit szorosan követő politikai erővé.

Oroszország 2022-ben átfogó támadást indított Ukrajna ellen. A konfliktus jelentős emberáldozatokkal, a polgári lakosság kitelepítésével és az ukrajnai infrastruktúrában okozott helyrehozhatatlan károkkal jár. A szakértők között egyetértés van abban, hogy az orosz agresszió a nemzetközi jog szerint jogellenes. Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés, hogy Putyin elnököt, mint Oroszország vezetőjét felelősségre lehet-e és kell-e vonni a konfliktus során elkövetett bűncselekményekért. Ezeket az eseményeket segít Hegedűs Arno jogász nemzetközi jogi alapon értelmezni. Hogyan értelmezi 2014-et és az elmúlt év eseményeit a nemzetközi jog? Milyen nyomozások vannak jelenleg, és, mik ezeknek a nehézségei, előnyei? Mi van, ha valaki pert indít nemzetközi bűncselekmények elkövetése miatt Ukrajnában Putyin ellen? Mennyire fér össze ez a politikai mentességgel és a szuverenitással? Mi a helyzet a zsoldos csapatok által elkövetett jogsértésekkel? Milyen felelősség terheli az egyes katonákat, akik egyszerűen parancsot teljesítenek? Ki vonható felelősségre a parancsnoki láncban? Ezekre és sok más kérdésre keressük a választ podcastunkban.

Az Új Egyenlőség podcastcsalád története során első alkalommal készítünk olyan adást, ahol egymást mutatjuk be. A Kék Egyenlőség podcast kritikai pszichológiával foglalkozik, és többek között ebből a szempontból elemzi a társadalmi problémákat. A mai beszélgetést a két szerkesztővel, Czabán Samuval és Fáber Ágostonnal folytattuk.   Hitvallása szerint a Kék Egyenlőség podcast meglehetősen tág témavilágot ölel fel: pszichológiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik kritikai perspektívából. A társadalom strukturalista elemzése mellett a kritikai pszichológia – korántsem egyetlen irányzatba tömörülő – megközelítéséről beszélünk röviden, amely a pszichoterápia és a pszichológiai tudástermelés sajátosságait vizsgálja hol pszichológusok, hol szociológusok, hol pedig történészek aktív közreműködésével. Kis túlzással, ha valaki kasszasikert akar elérni a könyvpiacon, akkor az egyénről, önismeretről, önmegvalósításról kell írni. Ezek a könyvek az individuumot állítják a középpontba, és őt ösztönzik valamifajta változásra. Mindezt úgy, hogy először kérnek egy „belépőt” a könyv árának kifizetésével, és utána nyitják meg az önmagunkhoz vezető új utat. Ennek emelt szintje a pszichológiai, életvezetési tanácsadások sora, amikor jelentős összegeket kell az egyénnek költenie arra, hogy „jól legyen”. Ez pedig a mai egyenlőtlen jövedelmi viszonyok mellett csak egy kis rétegnek biztosított, a többieknek nem marad más, mint az öngyógyítás vagy rosszabb esetben az addikciók felé fordulás. A mai pszichológia ezt erősíti sokszor neoliberális felfogásával. A Kék Egyenlőség podcast ugyanakkor nem pszichológiaellenes adásfolyam, hanem ráirányítja ezekre az ellentmondásokra a figyelmet. Mindezt úgy, hogy a beszélgetőpartnerek nem feltétlenül csak pszichológusok, hanem határtudományokból érkezett szakemberek. A Kék Egyenlőség podcast támogatói kampányt indított. Erről részletes információk találhatók az Új Egyenlőség honlapján.

Az Új Egyenlőség podcast ötödik évadjának második adásában a podcast három szerkesztője beszélget az elkövetkező félév legfőbb politikai kérdéseiről és várható témáiról.  Két nagy ügyre várnak választ: mennyire képes válságálló lenni a kormány és annak támogatottsága, illetve lehet-e politikailag és pénzügyileg rendezni a magyar–EU viszonyrendszert.   A Covid-válság megmutatta, hogy támogatottság tekintetében képes válságálló lenni a magyar kormány. Azaz érdemi támogatottságvesztés nélkül túléli a válság éveit, és erősíti a „ki más tudná ezt megcsinálni” image-et. Ugyanakkor a mostani gazdasági és társadalmi válsághoz nem volt hasonló politikai kihívása a Fidesznek 2010 óta. Ezért újra felvetődik a kérdés, hogy mennyire szakad, törik a szavazótábor, és lesz-e ebből politikai haszna az ellenzéknek. Kérdés persze, hogy mi az ellenzéki szempontból a siker fokmérője egy olyan évben, amikor nincs választás. A jelenlegi helyzet ugyanakkor esély is, hiszen a fragmentált ellenzéki térben mindenki számára adott a lehetőség, hogy meghaladja saját korábbi politikai agendáját és ezáltal támogatottságát. Ez azonban nyilvánvalóan nem magától értetődő, hiszen egyelőre nem látszik jele annak, hogy bármelyik párt is a nem kormánypárti térfélen szavazatokat söpört volna be. A másik fontos belpolitikai kérdés, hogy mi lesz magyar kormány–Európai Bizottság játszma vége. Az év végi alkuval Magyarország elkerülte a végleges forrásvesztést. Attól továbbra is messze vagyunk, hogy az EU-s támogatások elkezdjenek Magyarországra megérkezni. Abban konszenzus volt a beszélgetés résztvevői között, hogy nyár előtt nem lesz pénz, és valójában ez a legjobb forgatókönyv ahhoz, hogy ne nyíljon ki minden kérdés újra, és ne kezdjék a forintot rángatni a piacokon. Az elmúlt napok eseményei azt is megmutatták, hogy mit jelent kézzelfogható módon az, ha nincs a magyar kormány részéről korrekciós képesség az Európai Bizottság által kifogásolt ügyekben. Ez történt az alapítványokba kiszervezett magyar egyetemek esetében, amelyek kizárásra kerültek az EU-s K+F programokból, és a nemzetközi kapcsolatokat, külföldi tanulmányokat lehetővé tevő Erasmus programból. Ez a felsőoktatásban tanulók számára jobban átélhetővé teszi azt az elvont kérdést, hogy nem jönnek az EU-s pénzek Magyarországra. Kérdés természetesen, hogy ha tartósan elesünk ezektől a lehetőségektől, és ismét felerősödik a kormány részéről a „brüsszelezés”, akkor ez a magyar lakosság EU iránti elköteleződését, a tagságunk támogatottságát mennyire fogja érinteni. Ebben az ellenzéknek ott lehet  szerepe, és felelőssége, hogy képes-e átkeretezni az eddigi politikai narratívát, és Orbán Viktort tenni felelőssé azért, hogy ezek a források nem érkeznek meg.

A 2022. évet elbúcsúztattuk, de az éveleji adásban visszatekintést adunk. Ennek alapja pedig az az 1610 perc, amelyet közreadtunk tavaly. A visszatekintő adásban azokat a szerkesztői beszélgetéseket vettük elő, amelyek során elemeztük Új Egyenlőség értékrend alapján a politikai eseményeket. Az adást készítve jöttünk rá, hogy 1610 percet, vagy másképpen 365 napot összefoglalni lehetetlen, ezért a belpolitikára, választásokra összepontosítottunk. Az adás első részében a januári szerkesztői beszélgetést idézzük vissza, amikor többek között Bíró-Nagy András beszélet arról, hogy milyen esélyei vannak az ellenzéknek. Közben kiderült, hogy ezek időtálló mondatok. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak időtállóak, hanem utólag kicsit optimisták is voltak ezek a szavak. Ma már tudjuk, hogy nem az volt a kérdés, lesz e kormányváltás, hanem, hogy elkerülhető-e a kétharmad. A választ most már tudjuk. Persze a kétharmad pontosan minek köszönhető arról sok vita lesz még, de érdemes meghallgatni, hogy miként láttuk a helyzetet. Az április választások után elemeztük szerkesztői beszélgetésen az okokat, és következményeket. Az első kérdés az volt, hogy volt-e esély arra, hogy egy ilyen hatpárti koalíció érdemi baloldali politikát folytasson, ha kormányra kerül. Azért is fontos dilemma ez még utólag is, mivel egyes értelmezések szerint egy jobboldali-liberális-szociáldemokrata-zöld összefogás szükségszerűen kilúgozódhat szakpolitikai karakterét tekintve. Ezt nyilvánvalóan nehezítette, hogy az előválasztáson kiválasztott miniszterelnök-jelölt vállaltan jobboldali gazdaságpolitikát vallott. És ódzkodott arról, hogy a progresszív adórendszer választási téma legyen.   A beszélgetésen elhangzott, hogy az értékkutatások alapján – ilyen a Policy Solutions rendszeres vizsgálata is – baloldali értékeket vallanak a szavazók egy jelentős része. Ezzel szemben ezek az értékek nem jelentek meg a kampányban, hiszen a legkisebb közös többszörös a demokrácia, sajtószabadság, korrupció volt. Ez pedig nem bír mobilizáló erővel, sőt nem találkozik még az ellenzéki választók problématérképével. Ezért van olyan értelmezés, hogy a kampány során néhol balról előzött a Fidesz, és kiszorította onnan az ellenzéki erőket.   2022-ben nem csak a három szerkesztőnk jelentkezett adással, hanem vendégszerkesztőnk is volt Szűcs Zoltán Gábor személyében. Egy nagyon izgalmas beszélgetét rögzített Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet vezetőjével. A téma természetesen a választások voltak.   Az évad utolsó szerkesztői beszélgetése szeptemberben már, mintha egy másik Magyarországon lett volna. Már messzi távolban voltak a választási eredmények, ellenzék még kevésbé volt érdekes, ugyanakkor a kormány 2010 óta a legnagyobb kihívásokkal szembesült. Az EU-s megállapodás esélyeit elemeztük, elég nagy találati pontossággal. Ez volt 2022, és találkozunk idén is.

A Szikra Mozgalom Fizessenek a gazdagok címmel indított kampányt, amelyben fel kívánta hívni a figyelmet a gazdasági válság nyertesei és az elszegényedő társadalmi rétegek közötti szakadékra. Ez egy újfajta ellenzéki politizálás kezdete, vagy egy korábbi politikai szlogen újrahasznosítása? Erről beszélgettünk az Új Egyenlőség podcastadásában Jámbor András országgyűlési képviselővel.   A Szikra Mozgalom által indított Fizessenek a gazdagok kampánynak nem az volt a célja, hogy a kormány politikai cselekvéseire adjon választ. Sokkal inkább a kialakult gazdasági-társadalmi helyzetre kívánt reagálni, amely nem a mostani válsággal kezdődött. Jámbor András elmondta, hogy egyszerre nő a milliárdosok száma az országban, miközben egyes kutatások alapján 160 ezer háztartás van a bedőlés szélén. Ez egy polarizált társadalom képét mutatja, ahol szükség van arra, hogy felhívjuk a figyelmet a nehéz helyzetben lévőkre. Annak kapcsán, hogy ez mennyiben egy újrahasznosított szöveg, hiszen 2016–2017-ben az MSZP már próbálkozott egy ilyen kampánnyal, az volt a válasz, hogy az ügy kezelésében mást szeretnének. Véleménye szerint a korábbi kampány inkább megragadt a politikai szlogen szintjén, és nem volt tudatos építkezés mögötte. Ezzel szemben most folyamatosan szeretnék napirenden tartani a kérdést. A kampány két részből áll össze. Egyrészt felhívják figyelmet arra, hogy milyen jelentős vagyonok halmozódtak fel, és ezek között vannak kormányzat által támogatottak (pl. kaszinók), másrészt pozitív cselekvést is szeretnének. Ez utóbbira példa, hogy saját forrásokból energiahatékonysági programot indítottak, amely révén kisebb támogatás segítségével próbálják a családok energiafogyasztását mérsékelni. Jámbor András úgy érzi, hogy megérkezett a magyar társadalomba a válság érzete. Egyre többen mondják, hogy nem tudják, hogyan jönnek ki a hó végén, ugyanakkor ebből politikai változás még nem következik. Miközben a kormánypártok hónapok óta építik azt a narratívát, hogy ki a felelős a válságért, az ellenzék nem képes történetté változtatni ezt. Ezért sem változnak a pártpreferenciák a közvéleménykutatásokban.

Az Európai Unió és Magyarország közötti kötélhúzás fontos mérföldkövéhez érkeztünk a napokban. A nagyon várt megállapodás részleteiről és az uniós pénzek további sorsáról Zsíros Sándorral, az Euronews brüsszeli tudósítójával beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A hét elején érkezett hírek alapján megállapodás született a helyreállítási alappal és a hétéves költségvetési forrásokkal kapcsolatban, mégpedig úgy, hogy a magyar kormány elengedte a korábbi vétófenyegetéseit. Zsíros Sándor értelmezése szerint Magyarország egy hosszú csatát veszített el: szinte teljesen az a kimenetel érvényesült, amelyet az uniós intézmények eleve javasoltak. Ráadásul az Orbán-kormány több kérdésben is feladta az álláspontját: az Ukrajnának szánt támogatás vétóját visszavonta, valamint a globális minimumadó blokkolásától is elállt. Eközben alig kapott érte valamit: a helyreállítási terv jóváhagyásával annyit ért el, hogy nem veszik el végleg pénz az év végén, de még rögös út vezet a források valódi folyósításáig, illetve a tagállamok a jogállamisági eljárást is úgy zárják le, hogy a pénz egy része egyelőre befagyasztásra kerül. Habár Orbán Viktor sikerként értékelte, hogy a korábbi 65 százalék helyett az érintett források 55 százalékát fagyasztották be, az Euronews brüsszeli tudósítója szerint ez aligha értékelhető jelentős eredményként. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar kormány reputációja soha nem látott mélységbe került, és a szövetségesek számában is drasztikus csökkenés tapasztalható. Az uniós forrásokhoz továbbá 27 olyan szupermérföldkövet alakítottak ki, amelyek teljesüléséig Magyarország semmilyen forráshoz nem juthat egyik alapból sem. Zsíros Sándor véleménye szerint a hirtelen jött megállapodásnak két oka lehetett: egyrészt időnyomás alatt is volt a magyar kormány, másrészt igazi fordulópontot jelentett, hogy a cseh elnökség és a 26 tagállam elkötelezte magát amellett, hogy Magyarország nélkül is biztosítanák a pénzügyi segítséget Ukrajna részére. Az Euronews brüsszeli tudósítója kiemelte, hogy általános bizalmatlanság uralkodik a magyar kormánnyal szemben, sokaknál betelt a pohár az utóbbi hónapokban. Ennek következményeként értékelhető, hogy a Bizottság és a Tanács is meglepően kemény álláspontot képviselt az ősz folyamán. Az uniós intézmények szigorú döntéséhez hozzájárult Magyarország különutas külpolitikája is, amely ellentétes a tagállamok Ukrajnát támogató politikájával. A podcast végén szóba került, hogy a magyar kormány hova eszkalálhatja tovább az Európai Unióval való kapcsolatát. Zsíros Sándor kevés esélyt lát egy Huxit bekövetkeztére, annak ellenére, hogy Orbán Viktor az év folyamán beszélt arról, hogy 2030-ban érdemes elgondolkodni Magyarország tagságáról, amennyiben nettó befizetővé válik az ország. Az erős gazdasági szálak és az uniós tagság magas támogatottsága mindenképpen egy ilyen öngyilkos lépés ellen szólnak. Orbán Viktor is egyre gyakrabban fókuszál a külpolitikai és ideológiai kérdésekre, így az Európai Unióból való kilépés számára személyesen is jelentős törést jelentene – tette hozzá Zsíros Sándor.

Az infláció lett az európai gazdaság egyik fő problémája. Magyarország még ebben is az élmezőnyben van. A kormány árszabályozással küzd ellene, míg a Magyar Nemzeti Bank már arról beszél, hogy megtört az összhang a kormányzati gazdaságpolitikai és a jegybanki monetáris politika között.   Pogátsa Zoltán Válság és infláció című könyve történeti áttekintést ad arról, hogy hogyan alakult az elmúlt évszázadokban a pénz, a pénzromlás szerepe a nemzetközi gazdasági térben. A beszélgetésben két időszakot emeltünk ki, amely időbeliség szempontjából a lehető legközelebb van a mához, ugyanakkor akár paradigmatikus változásokat is hozhat az inflációhoz, a pénzteremtéshez való viszonyrendszerben. A 2020-as, Covid okozta humánjárvány, majd az ebből következő válság azt eredményezte, hogy a kormányoknak be kellett avatkoznia a gazdasági folyamatokba. A korábbi évtizedhez képest minőségi változás következett be a válságkezelésben, mivel nem a megszorítási politika, hanem a pénzbőség politikája került előtérbe. Olyan, korábban tabunak számító elméletek kerültek a viták központjába, mint a modern monetáris elmélet. A kormányok helikopterpénzeket juttattak a lakosságnak annak érdekében, hogy ne álljon le a fogyasztás. Korábban ez elképzelhetetlen volt, mivel a neoliberális gazdaságpolitikai vélekedés alapján ezek az ingyen pénzek extra keresletet generálnak, ami növeli a pénzromlás mértékét. A Covid alatt azt látták a kormányok, hogy támogatás nélkül bizonyos társadalmi rétegek lényegében éhen halnának, ezért a többletpénz nem extra keresletet generáló, hanem a korábbi szintet fenntartó tényező. Az adatok Pogátsa szerint azt mutatják, hogy a pénzosztás nem eredményezett inflációt. Szerinte az infláció felfutását nem ez okozta, hanem az 2021. év végétől az oroszok által hozott energiapiaci lépések, az elektronikus chipek világpiaci hiánya, az élelmiszerek árának növekedése és a szállítási költségek növekedése. A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy a mostani magas infláció mögött nemcsak világpiaci, hanem belső okok is állnak. Pogátsa Zoltán szerint a külső tényezők jelentik a nagyobb súlyt ebben a képzeletbeli kosárban. Belső okok mögött ott áll az euró/forint árfolyam romlása, a fosszilis energiától való magyar függés mértéke és az alacsony devizatartalék. Arra ugyanakkor nincs válasz, hogy az élelmiszerárak növekedése miért ilyen mértékű. Ennek fundamentális okai nem látszanak. Nagy szerepük van benne azoknak a hiteknek és képzeletbeli korlátoknak, amelyek inkább várakozásokon, semmint egzakt tényeken alapulnak. Mintha a kereskedők és a termelők is azt éreznék, hogy átszakadtak olyan gátak, amelyek az árak emelkedését és a fogyasztók által történő elfogadását akadályozták volna. A beszélgetés előtt hozta meg a döntését a kormány, hogy kivezetik az üzemanyagra vonatkozó és már csak a lakosságot érintő szabályozást, a benzinársapkát. Erről Pogátsa Zoltán véleménye az, hogy jobb lett volna, ha a lakossági kompenzáció szociális ágon valósult volna meg, illetve a kkv szektor tovább élvezte volna ennek előnyeit. Az élelmiszerekre alkalmazott ársapka nem gazdasági, hanem politikai döntés volt, és így is kell kezelni az inflációs keretrendszer kapcsán. A rezsicsökkentés mint harmadik ársapka korrekcióra került. Ennek elmaradása 3000 milliárd forint lyukat okozott volna a költségvetésnek. A kamatstop, amely érdemi forrásokat hagyott ott a lakosságnak és a vállalkozói réteg egy részének, még működik. Ennek kivezetése azonban sokkszerű lehet.

Az Új Egyenlőség podcast adásában a szociális törvény nagy vihart kiváltott módosításával foglalkozunk, amely mintha új kereteket szabna az állami felelősségvállalásnak. Közben az egészségügyi törvény pedig a szociális és egészségügyi határterület problémáját feszegeti. Az adás vendége Lakner Zoltán volt, aki szociálpolitikusként próbált rendet tenni ebben a „zajban”.   A szociális törvény módosítása célja szerint az öngondoskodás előtérbe állításáról szól, ugyanakkor ez a narratíva Lakner Zoltán szerint nem állja meg a helyét. Eddig is a szereplők (kormány, önkormányzatok, civilek, egyház) együttes felelősségéről volt szó, és jogi értelemben az állam kezdett hátrálni ebben a kérdésben. Önmagában nem is az jelezi, hogy mit akar a kormányzat a legnehezebbek helyzetével, hogy mit ír le róluk egy törvény preambulumában, hanem hogy mennyit költ a szociális rendszerre. Ebben a tekintetben 2010 óta egyértelmű volt az irány, mivel már a Széll Kálmán terv is forrásokat vont ki ebből a rendszerből. Az aktív munkaerőpiaci programok átalakítása közfoglalkoztatássá, az álláskeresési járadék időtartamának csökkentése azt mutatta, hogy ebben a tekintetben egy koherens és ideológiai alapokon álló változást látunk. Azaz a konzervatív társadalomfilozófia nyer teret, és próbál minél többet az egyénre hárítani. Mivel eddig is megtehette és tette is ezt a kormányzat, nem világos, hogy miért kellett a szociális törvény módosításával ebbe a rendszerbe belenyúlni. Lakner Zoltán szerint ennek két oka lehetett: ·        egyfajta koherenciazavart akartak megszüntetni a rendszeren belül és a többszereplős felelősségi rendszerben meghatározni a prioritásokat; ·        ezen az alapon hozzá lehet nyúlni az ápolási ágyak kérdéséhez. Ez utóbbi egy régi közpolitikai dilemma, amely arról szólt, hogy mit kezdjen az egészségügyi rendszer a krónikus ágyakkal. Szervezeti átalakítási tervek készültek évtizedek óta, amelyek azt mondták, hogy úgy lehet irányvonalat szabni a kórházi struktúrának, ha a felesleges kapacitások krónikus helyekké alakulnak át, ezzel együtt centrumok jönnek létre, amelyek az aktív ellátással foglalkoznak. A beszélgetés során megemlékeztünk arról, hogy az utolsó ilyen kísérlet 2015-ben azzal bukott el, hogy Tapolcán elvesztette egy időközi választáson kétharmados többségét arra ciklusra a Fidesz, és az egyik kampánytéma a helyi kórház jövőjének és átalakításának a kérdése volt. Most is az határozza meg ezt az ügyet, mennyi politikai ereje lesz a kormánynak a helyi érdekek felülírására és a szakellátás átalakítására. Arra is kerestük a választ, hogy a Fidesz miért mer saját szavazóival szemben lépni ilyen kérdésekben. A választási térkép azt mutatja, hogy a kormánypártok támogatottsága a legnehezebb helyzetűek között a legnagyobb, ezért az öngondoskodásra épülő szociálpolitika őket hozza a legnehezebb helyzetbe. Ennek ellenére a választási preferenciájuk mégis a konzervatív társadalompolitikát követő Fidesz felé irányul – ez a dilemma a magyar baloldal legnagyobb feladványa.

A Policy Solutions kutatási programja több alkalommal is megmérte, hogy mit gondol a magyar társadalom a Covidról, a járványügyi intézkedésekről és a home office munkaformáról. Az adatok azt mutatják, hogy a globális veszélyek közül a járványoktól való félelem van az első helyen, de a járványok megelőzése már az intézkedések szintjén sem fontos. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével.   A globális veszélyek között még mindig a járványok kialakulását tartja a magyar társadalom a legfőbb problémának. Ez jelen pillanatban a háború okozta félelmeket is megelőzi. Ami azért is érdekes, mert az adatfelvétel 2022 szeptemberében történt, amikor a hírekben sok információt hallhattunk az orosz agresszió miatti háborúról, miközben a Covid okozta megbetegedések száma alacsonyan állt, ezért a hírekben is ritkábban lehetett találkozni vele. A járvány 48 ezer halálos áldozatot követelt Magyarországon. Ebben a tekintetben lakosságarányosan mindenképpen a negatív ranglista első felében van az ország. A politikai logika szerint ennek a ténynek a választásokat eldöntő hatással kellett volna bírnia, miközben láthatóan nem ez történt. Arra a kérdésre, hogy hány halálos áldozata volt a Covidnak Magyarországon, a válaszadók fele nem is mert tippelni, és csupán 19%-uk tippelt nagyságrendileg helyesen. Miután jó kormányzati kommunikációval a Fidesz „nem engedte meg”, hogy megtanulják a választók, hogy egy kisvárosnyi lakosságot vesztettünk el a Covid alatt, nem kell csodálkozni azon, hogy kifejezetten jó értékelést adtak a válságkezelésről. Egytől ötig terjedő skálán a kormánypárti szavazók 4-es osztályzatot adtak, amit valamelyest rontottak az ellenzékiek által adott gyenge jegyek, de így is hármas fölött volt az átlag. Ez a megítélés a járványkezelést ismerve mindenképpen hízelgő a kormány számára, és mutatja, hogy milyen mértékben képes uralni a kormánypropaganda a politikai napirendet. A kutatás vizsgálta a poszt-Covid és long Covid hatást is. A társadalmi jelentős része szenved ettől, ami a munkaképességre, a mindennapi életre is hatással lehet. Ugyanakkor sokan nem kerülnek az egészségügyi látóterébe, ez pedig ismét ráirányítja a figyelmet arra a problémára, hogy minél kisebb településen lakik valaki, annál kevésbé tudja igénybe venni az alapellátást. Ez azért is érdekes, mert közben zajlik az egészségügyi rendszer átalakítása, és nem látszik, mitől lenne az alapellátás hatékonyabb és jobb a kisebb településeken élők számára. A kutatás kitért a járványügyi intézkedések megítélésére is. Településtípus alapján van törés a magyar társadalomban. Miközben a budapestiek többsége azt gondolja, hogy influenzajárvány idején is legyen kötelező a tömegközlekedésen, üzletekben a maszk, a többi településtípuson élők kétharmada nem támogatna ilyen intézkedéseket.

Az Új Egyenlőség podcastadásaiban rendszeresen visszatérő téma az egészségügyi rendszer helyzete és a változtatási javaslatok. A kormány társadalmi vitára bocsátott elképzelése egy újabb centralizációs javaslat. Ennek a társadalmi egyenlőségre gyakorolt esetleges hatásairól beszélgettünk Rékassy Balázs egészségpolitikai szakértővel. A Belügyminisztérium által társadalmi vitára bocsátott javaslat alapvetése, hogy az egészségügyi rendszer problémáira erőteljes centralizációval lehet érdemi választ adni. Ugyanakkor a szervezési problémák mellett a finanszírozás alacsony szintje is jellemző az egészségügyre, és ez utóbbira nem ad választ az elképzelés. A magyar GDP 5,5%-át költi az egészségügyre, miközben Nyugat-Európában ez az arány 8%, azaz százalékban mérve is van lemaradásunk, nem beszélve a nominális különbségről. A szervezési problémákra adott válasz Rékassy Balázs szerint a Belügyminisztérium filozófiájából eredő centralizációs kísérlet. Ennek legfőbb problémája, hogy egyoldalú és nem stratégiai jelentőségű. Azaz hiányzik belőle a vízió, annak kifejtése, hogy milyen egészségügyi rendszert tart kívánatosnak a kormányzat, és nem szól a magánegészségügy és a közellátás szétválasztásáról, illetve azok egymáshoz való viszonyáról. A beszélgetés során három változtatásról volt szó. Az első a háziorvosi rendszer átalakítása, amely a körzethatárok meghúzásának jogkörét jelenti – pontosabban annak elvételét az önkormányzatoktól, és áthelyezését a kormány feladatai közé. Ez egy nagyvárosi közegben még értelmezhető is, hiszen a városok belső átalakulása, a fluktuáció miatt érdemi módosulások kellenének a körzethatárokban. A jelenlegi finanszírozási rendszer arra ösztönöz inkább, hogy helyettesítésekkel oldják meg az orvosok pótlását. Kistelepülések esetében ugyanakkor a fő gond az, hogy nem lehet találni orvost, aki elvállalja az adott települést. Ezeket az eseteket a földrajzi távolságok miatt nem lehet kezelni a körzethatárok bővítésével. Rékassy szerint nyugat-európai példák alapján ilyenkor pályájuk elején lévő orvosok lakhatásának támogatásával tudnak kistelepüléseken háziorvosi ellátást biztosítani. A második átalakítás a szakrendelők államosítása. Jelenleg főképpen nagyvárosokban az önkormányzatok működtetik és saját forrásaik terhére próbálják fejleszteni ezeket az intézményeket. Az állam a közoktatáshoz hasonló centralizációra készül, amikor is az ingatlan a település kezében marad, míg az ellátási feladat a megyei kórházi rendszerbe kerül át a munkaerővel együtt. Ez megnyitja az utat az előtt, hogy a belső munkaerőhiányt átvezényléssel kezeljék. Ez az elméletben érhető változtatás azonban azt is jelenti, hogy várhatóan az alsó ellátási szintekről vonnak el majd embereket azért, hogy ne kelljen kórházi osztályokat bezárni. Az ügyeleti rendszer átalakítását pozitív példaként említette Rékassy Balázs. A mentőszolgálat veszi át a jövőben ennek ellátását, mivel ezzel lesz biztosíthatóbb a szakmailag ellenőrzött visszacsatolás az ügyelet és a háziorvosi rendszer között. A jelenlegi probléma az, hogy az önkormányzatok feladata az ügyeleti rendszer megszervezése, amelyet főszabályként a saját háziorvosaival biztosítana. Ez azonban a gyakorlatban nem működőképes, és így piaci szereplők lépnek be. Az állam modellkísérletet végzett Hajdú-Bihar megyében annak érdekében, hogy kipróbálják az ügyeleti rendszer működését akkor, ha az teljesen az Országos Mentőszolgálat szervezésében valósul meg. Rékassy szerint ennek kiterjesztése az egész országra jó megoldás lehet, de nem ismertek a modellkísérlet tapasztalatai, a szűk keresztmetszet pedig a munkaerő. A mostani elképzelés az, hogy egy háziorvos havi két ügyeleti napot kell vállaljon, a kérdés az, hogy egy 70 év feletti orvos esetében elvárható-e.

Luiz Inácio Lula da Silva győzelmét hozta az elnökválasztás második fordulója Brazíliában, ahol a munkáspárti jelölt szoros küzdelemben, 1,9 százalékkal előzte meg a leköszönő államfőt, a szélsőjobboldali Jair Bolsonarót. A brazil elnökválasztás globális jelentőségéről, Bolsonaro örökségéről és a Lula előtt álló számos kihívásról beszélgettünk az Új Egyenlőség eheti podcastjában Lenti Attila politológussal.   A két elnökjelölt küzdelmét nagy nemzetközi figyelem kísérte, hiszen a szélsőjobboldali Bolsonaro gazdasági eliteket kiszolgáló politikája fokozatosan építette le a környezetvédelmi szabályozásokat Brazíliában, amivel óriási károkat okozott az Amazonas esőerdőiben. A szakértő szerint Lula győzelmével az esőerdőknek van esélye a túlélésre, de kétséges, hogy az új elnök mennyire tudja átvinni politikáját egy jobboldali többségű törvényhozásban.   Lenti Attila szerint Bolsonaro egy összetartó, boldog trópusi országból egy végletekig polarizált társadalmat épített ki. A leköszönő elnök politikája nem csak ideológiai téren, de megélhetési szempontból is kiélezte a társadalmi ellentéteket, ugyanis amíg egy szűk gazdasági elit viszonylagos jólétben él, addig közel 33 millió ember éhezik Brazíliában.    A választási kampány rengeteg kihívással járt a politikába nemrég visszatért Lula számára. A dél-amerikai országban is jelentős szerepe van a „fake news gyáraknak”, amik az elnökválasztási kampányban nagy erőkkel dolgoztak azon, hogy különféle árhírekkel járassák le a munkáspárti jelöltet. A Bolsonarot támogató egyházaknak szintén jelentős politikai befolyása van, a választások alatt pedig álhírekre alapozott lejárató kampánnyal terjesztették, hogy Lula bezáratná ezeket az egyházakat. A munkáspárti jelöltnek végül a nyilvánosság előtt kellett megcáfolni a vádakat, amivel sikerült megnyugtatni a neoprotestáns brazil választók egy részét.    Lulának szintén komoly kihívást jelent, hogy a törvényhozás jelentős része jobboldali, amivel igencsak nehéz lesz a baloldali elnöknek kormányoznia. Komoly politikai alkukon és lobbierőn múlik majd, hogy milyen mértékben tudja megvalósítani a programját. A baloldali fordulat Dél-Amerikában sehol sem könnyű: Lenti Attila hangsúlyozta, hogy minden dél-amerikai ország nehéz gazdasági és társadalmi kihívásokkal néz szembe, ahol az utóbbi években baloldali fordulat következett be. A nemzetközi kapcsolatok tekintetében fontos változás, hogy a munkáspárti jelölt győzelmével Brazília a több éves elszigeteltségből végre visszakerül a nemzetközi térképre, újra elfoglalhatja regionális vezető szerepét. A külkapcsolatokban ugyanakkor sok múlik majd a 2024-es amerikai elnökválasztáson is, mivel Lula az USA-ban leginkább a Demokraták támogatására számíthat.

A magyar gazdaság egészéről nehéz beszélgetni, ezért kiválasztottuk a három baljós jelet, amely egyenlőség és társadalmi igazságosság szempontjából legmeghatározóbb. Ezek a munkanélküliség, a bérek helyzete és az infláció. Büttl Ferenc közgazdásszal beszélgettünk.   A magyar gazdaságot a változás és a bizonytalanság jellemzi. A nemzetközi politikai és gazdasági viszonyrendszer éppúgy alakítja, mint a Covid utáni helyreállítási szakasz anomáliái és az EU-s forrásokhoz való hozzáférés bizonytalansága. A három legnagyobb problémaforrás oldaláról próbáltuk meg elemezni a helyzetet. A munkanélküliséget illetően a magyar miniszterelnök vészjósló képet fest, amikor év végére 12%-os munkanélküliséget vizionál. Ezzel szemben a munkaadói oldal részéről Rolek Ferenc, az MGYOSZ alelnöke sokkal inkább azzal számol, hogy csak minimális növekedés várható ezen a területen. Ennek szerinte az az oka, hogy a munkaerőhiány részben kezeli a megszűnő munkahelyek miatti problémát. Büttl Ferenc arra hívta fel a figyelmet, hogy a vállalati szintű alkalmazkodás más és más. Számítani kell arra is, hogy nem munkahelyek szűnnek meg, hanem béralkalmazkodás történik, és a projektszerű munkahelyeken (a nem hagyományos nyolcórás alkalmazásnál) már a bérek csökkentésével próbálják átvészelni ezt az időszakot. Szerinte a miniszterelnök jóslata túlzás. A második téma a beszélgetésen a bérek kérdése volt. Többen az ár-bér spirál veszélyére hívják fel a figyelmet. Büttl nem látja annak érdemi veszélyét, hogy a mostani helyzetben a bérek infláció miatti emelése magas és tartós inflációs környezetet eredményezne. Ennek oka, hogy az infláció jelenleg költségoldali, főképpen az energia miatt, másrészt kereslet oldalon van nyomás, ami elsősorban  a kormányzati kiköltekezésnek köszönhető. Nehéz megmondani, hogy a magyar gazdaság miért van a TOP5-ben a magas inflációt tekintve, illetve hogy ebből mennyi a kormányzati hatás, és mennyi a nemzetközi környezeté. Ugyanakkor Büttl Ferenc szerint, mivel egyszeri tételek adják az infláció nagy részét, amely elvileg nem nőhet tovább 2023-ban, nem várható a folyamatos árnyomás, amely magával vonzaná a bérek folyamatos emelését. A beszélgetés során egy pékség helyzetét elemezve próbáltunk közelebb kerülni a makrogazdasági folyamatok leképeződéséhez.

A választói értékrendek kutatása átfogóbb képet mutat a társadalomról, mint egy pillanatfelvétel a pártpreferenciákról. Hogy egy pártot mennyien választanak, sok minden befolyásolja, de ha nem nézzük meg a szavazóik értékválasztását, akkor túlságosan leegyszerűsítő véleményt tudunk csak kialakítani. Az Új Egyenlőség podcastadásában Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével elemeztük Magyarország Értéktérképe 2022 című kutatásuk adatait. A Policy Solutions 2018 után második alkalommal készített felmérést arról, hogy mit gondolnak a magyarok egyes társadalmi és gazdasági kérdésekről. Ez a sokdimenziós felmérés képet ad arról, hogy nem önbesorolás szerint, hanem egy klasszikus politikai értékrendet felrajzoló koordinátarendszerben hogyan néz ki a választói rétegződés. Ahogy 4 évvel ezelőtt is azt a sommás megállapítást tehetjük, hogy a többség a baloldalon van. Ez ugyanakkor ellentmond annak, hogy ismét kétharmados többséget szerzett a Fidesz, amely magát deklaráltan jobboldali pártnak mondja. Ez az ellentmondás csak látszólagos, hiszen az értékválasztások mögött hitelességi kérdés is van. Azaz hiába mondja egy választó, hogy az állam feladata a jó minőségű, mindenkire kiterjedő ingyenes állami egészségügy biztosítása, ha ezt a Fidesz által véghezvihető szakpolitikai megoldásnak hiszi. Ugyan az adatok szerint a többség baloldali besorolású, de vannak érdemi változások a négy évvel ezelőtti adatokhoz képest. Ez főleg a gazdasági bal-jobb tengelyen érhető tetten. Miközben Budapest esetében szinte semmilyen változás nem tapasztalható, a kistelepülések világa gazdasági értelemben véve jobbra tolódott. Ez persze nem azt jelenti, hogy piacpártiak lennének, de kevésbé jellemző a piackritikus attitűd. A beszélgetés során is kiemeltük, hogy ennek egyik dimenziója a szegénységhez és a munkához való viszony. A falvakban, kisvárosokban erősebb az a vélekedés, hogy aki szegény, az önmaga tehet erről. Ennek ellenkezője tapasztalható a fővárosi választók körében, annak ellenére, hogy egy nagyvárosban élő sokkal kevésbé találkozhat a közösségek által felmutatott szolidaritással. Annak érdekében, hogy a kutatás ne csak a gazdasági skálán írja le az értékválasztásokat, a társadalmi értékek kutatása is része volt a felmérésnek. Ezek a rendpártiságot, a halálbüntetést, a cigánysággal kapcsolatos előítéleteket mérő kérdésekre adott válaszok összességében azt mutatták, hogy e tekintetben nincs változás a magyar társadalomban. Egyedül a fővárosi választók mentek el progresszívebb irányba, amelyet társadalmi szinten „kiegyenlített” a községekben lakók konzervatívabbá váló világképe. Nehéz megítélni, hogy mi történik az elkövetkező hónapokban a társadalomban, és képes-e a Fidesz saját elképzelése szerint igazítani a választói értékrendet. Erre biztosan lesz kísérlet a szankciókkal szembeni politikai akció során. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy bár a többségnek értékalapon nem a mostani kormánypártok szavazójának kellene lennie, mégis ott talál magának politikai otthonra.

A legjobb talán az lenne, ha a szociáldemokraták ragaszkodnának a gazdasági, jóléti és elosztási kérdésekben képviselt álláspontjukhoz, és nem próbálnának meg versenyre kelni a szélsőjobboldal által diktált, bevándorlás-ellenes narratívával – vélekedik Labanino Rafael politológus, a Konstanzi Egyetem tudományos munkatársa a szeptemberi parlamenti választás után Svédországban kialakult helyzetről. A szeptember 11-i választást követő leggyakoribb kommentárokkal szemben valójában nehéz lenne jobboldali áttörésről beszélni a svéd politikában. Valódi változást a szélsőjobboldali Svéd Demokraták újabb néhány százalékpontos erősödése jelentett, és legfőképpen az, hogy a jobbközép hagyományos fő ereje, a Mérsékeltek hajlandónak mutatkoztak szövetségre lépni a szélsőjobboldallal. Ez alapozta meg a jobboldal szűk parlamenti többségét. Velük szemben azonban továbbra is erősek maradtak a szociáldemokraták, akik Magdalena Andersson vezetésével visszatértek 30 százalék fölé. Bár a 40-50 százalékos sávon belüli szociáldemokrata választási eredményeknek alighanem vége, Labanino Rafael ehhez hozzáfűzte, hogy más országokban is szétaprózódott a pártrendszer az elmúlt két-három évtizedben, és e folyamat során a balközép pártok nagyon érzékeny veszteségeket szenvedtek. Ehhez képest a svéd szociáldemokraták továbbra is centrumpozíciót töltenek be, abból a szempontból, hogy nem csupán a baloldal vezető ereje maradtak, de a törékeny jobboldali blokk fő kötőanyaga is a szociáldemokratákkal szemben felvett pozíció. Annak megértéséhez, hogy mihez képest jelentett változást a 2022-es választás, Labanino Rafael részletesen bemutatja a szociáldemokraták baloldali értékeken alapuló, de sajátos politikai pragmatizmussal kivitelezett, az osztálykompromisszumokra és a választói koalíciók kialakítására épülő több évtizedes stratégiáját. A svéd modell kialakításában nagy szerepet játszottak egyebek mellett a szakszervezetek, és Labanino Rafael arról is beszél, hogy a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt viszonya is pragmatikus, egyensúlyi jellegű volt. Bár szoros volt az együttműködés, mindkét fél autonóm szereplő maradt. Szó esik arról is a beszélgetésben, hogy a svéd „harmadik utas” szociáldemokrácia mennyire mást jelentett, mint a brit és a német „harmadik út”, s hogy éppen az volt a lényege, hogy a jóléti modellt, amennyire csak lehet, megőrizzék, még ha a gazdaságpolitikában történtek is elmozdulások a hagyományos baloldali irányvonaltól. A svéd szociáldemokraták az elmúlt 108 évben minden parlamenti választást megnyertek, és az elmúlt 90 évből csak 17-et töltöttek ellenzékben. Ezért számít különleges fejleménynek, hogy a 2022. szeptemberi választást követően nem folytathatták a kormányzást. Mindazonáltal egy sok belső feszültséggel bíró jobboldali koalícióval szemben vehetnek most fel markáns ellenzéki pozíciót. Az igazi veszélyt az jelenti a szociáldemokratákra nézve, hogy a Svéd Demokraták jóléti sovinizmusa sokak számára lehet vonzó, ők ugyanis a bevándorlás-ellenességet baloldali szociálpolitikai ígéretekkel kapcsolják össze. Ebből a szempontból nagy kérdés az, hogy a szociáldemokraták az elosztási kérdések felé tudják-e ismét terelni a politikai élet meghatározó vitáit, háttérbe szorítva a bevándorlás ügyét.

A Gallup intézet évtizedek óta méri, hogy hogyan viszonyulunk a munkahelyünkhöz, mennyire szeretjük és kötődünk a munkánkhoz. A legfrissebb adatok alapján négy munkavállalóból három nem szereti a munkáját. Ezen adat mögötti okokról és következményekről beszélgettünk az Új Egyenlőség podcastadásában Czabán Samu viselkedéselemzővel az Új Egyenlőség állandó szerzőjével. Egy átlagos munkavállaló, aki teljes munkaidőben dolgozik, egy héten 41,36 órát tölt munkával. Mivel folyamatosan nő az átlagos nyugdíjba vonulási idő, az adatok azt mutatják, hogy az alvás után a másodok legtöbb időnk erre megy el. Közben a több mint 41 órában nincsenek benne azok a szürkezónák, amikor ha otthon vagyunk is, közben készenlétben állunk a munkáltatók számára. A munkahelyi e-mailek folyamatos ellenőrzése és a főnök munkaidő utáni telefonjai a pihenéstől veszik el az időt. Amennyiben erre azt mondhatnánk, hogy nem baj, hobbijának él az ember, és ha még fizetnek is érte, akkor az külön nyereség. De ez statisztikai értelemben nincs így. A dolgozók 60%-a nem kötődik érzelmileg a munkájához, sőt további 19%-uk konkrétan gyűlöli azt. Ehhez hasonló adatokat mutattak azok az Egyesült Királyságban készült kutatások, amelyekben a munkavállaló saját hasznosságukról nyilatkoztak. Sokan úgy érzik, nem szükségszerű az a munkakör, amit betöltenek, ezáltal nem látják, hogy miért ne lehetne bármikor helyettesíteni vagy akár elbocsátani őket. Idén minden idők legmagasabb szintjét érte el a stressz a világ munkavállalóinak körében. A munkavállalók 44 százaléka arról számolt be, hogy a válaszadást megelőző napon nagy mennyiségű stresszt élt át. Ez 2009-be még „csak” 31%-volt, és azóta folyamatosan emelkedik. Közben a társadalom arra épül, hogy dolgozzunk, mivel ezáltal lesz pénzünk, ami biztosítja a XXI. századi szinten megfelelő életet. Közben a munkánktól elidegenedünk, a kereseti adatok alapján pedig nem igaz az az állítás, hogy a munkahely stabil anyagi biztonságot ad. Miközben az emberiség fejlődését az jellemezte, hogy a technikai ugrások növelték a hatékonyságot, ezáltal csökkent a munkaidő, most nem feltétlenül érezzük ezt. A társadalommal szembeni elvárás az, hogy dolgozni kell akkor is, amikor valójában annak hasznossága és hatékonysága kérdéses. A munkaidőn kívüli létet inkább tétlenségnek próbálják beállítani. Ez alapvető morális probléma, hiszen ebből az következne, hogy azért élünk, hogy dolgozzunk. Ez pedig elfogadhatatlan alapvetés. Kérdés, hogy a digitalizáció és robotizáció okozta változások mivel kecsegtetnek. Az általános elidegenedési problémára lehetne egy kiút, hogy a munkaalapú társadalom mellett egy másik rendszer épül fel, amely figyelembe veszi az egyéni igényeket, és nem a munkahely lesz az életünk fő színtere. Kérdés, hogy a digitális forradalom sejtetése, mely szerint akár ugyanannyian is dolgozhatunk, mint eddig, csak kevesebbet, ígéret marad-e, vagy megint következik a morális nyomasztás azzal, hogy tétlenség veszélyes az emberre.

A szeptember 25-i olaszországi választások eredményeképpen Giorgia Meloni és pártja alakíthat majd koalíciós kormányt. Mi okozta a jelentős győzelmet és a szélsőjobboldali hatalomátvétel miként fogja befolyásolni az európai politikát? Többek között erről kérdeztük Bernáth Lászlót, a Mérce újságíróját.   A szélsőjobboldal általános népszerűségének növekedése az újságíró szerint közrejátszott Meloni és az Olaszország Fivérei sikeréhez, ám a politikus az utóbbi években pozícióelőnybe is került a jobboldali tömbön belül. Nem lépett be az olasz egységkormányba, így ki tudott maradni az összes olyan politikai zűrzavarból és népszerűtlen döntésből, amik a jobboldali koalíció politikusait, legfőképp Matteo Salvinit és Silvio Berlusconit érintették. Ilyen botrány volt például a La Republica és La Stampa olasz újságok által megszellőztetett oroszbarát szál, ahol a két politikust a moszkvai rezsimmel való összejátszással vádolták. Meloni ezzel szemben egy határozottan atlantista álláspontot képviselt az ukrán-orosz konfliktusban. A Mérce újságírója szerint a koronavírus-járvány hibás válságkezelési stratégiája szintén előnyére szolgált a szélsőjobboldalnak.   Az Olaszország Fivéreinek a leszakadó, a globalizációból kiábrándult társadalmi rétegek is sikerült megnyernie. Az alsóbb osztályok körében megjelenő kollektív elégedetlenséget és kilátástalanság-érzést egy szélsőjobboldali keretbe helyezték, ami viszont teljesen félreértelmezi Olaszország valódi problémáit. Bernáth László elmondta, a társadalmi egyenlőtlenségek egyik legfőbb kiváltó oka, hogy a gazdaság jelentős része egy szűk, északi nagytőkés réteg kezében összpontosul. Meloni és pártja ezzel szemben egy jobboldali konspirációs teóriát, az úgynevezett nagy népességcserét tette kampányuk egyik központi üzenetévé, melyben a bevándorlókat okolta az alsóbb osztályok nehézségeiért.   Nem csak a jobboldali blokk, de az olasz baloldal is jelentős átalakulásokon ment végbe az elmúlt években. Míg a 70-es években kialakult szakszervezeti mozgalmak és munkásszervezetek még be tudták csatornázni a szavazókat a baloldali pártokba, az utóbbi évtizedekben azok elszakadtak mozgalmi gyökereiktől. Szintén súlyos csapás volt, hogy Berlusconi miniszterelnöksége idején a kormány szisztematikusan számolta fel a baloldali gondolkodású embereket tömörítő társadalmi mozgalmakat. Bernáth László Meloni kormányzása alatt sem remél sokkal kedvezőbb helyzetet a baloldal számára. A szélsőjobboldal várhatóan tovább erősíti a kultúrharc narratíváját és a kisebbségellenességet, ám ezzel párhuzamosan kénytelen lesz rászorulni az atlantista, EU-párti álláspontra is, ha továbbra is uniós forrásokat akar szerezni Olaszország számára.

Június óta elkezdte komolyan venni az Európai Bizottságot a magyar kormány, és érdemi engedményeket tett. A 17 pontos vállalás olyan csomagnak néz ki, amelynek a végrehajtását követően lesznek uniós források. Ennek belpolitikai áráról, a szankciós politikáról beszélgetett az Új Egyenlőség podcast három házigazdája: Bíró-Nagy András, Kiss Ambrus és Lakner Zoltán. Az elkövetkező időszak fő kérdése belpolitikai szempontból, hogy képes-e és tud-e megállapodásra jutni az Európai Bizottsággal a magyar kormány a következő időszak fejlesztési forrásairól. Ez gazdaságpolitikai szempontból a túlélés záloga az Orbán-kormánynak, mivel enélkül elemzői vélekedések szerint aligha kezelhető a gazdasági válság. A Bizottság és a kormány között egy háttéralku érzékelhető, amely idén nyári fordulóponthoz kötődik. Ekkor vette komolyan a magyar miniszterelnök, hogy erős elszántság van Brüsszelben a magyar reformok kikényszerítésére. A kormány elfogadni látszik a 17 pontos csomagot, ami mintha ennek a háttéralkunak a lejátszása lenne. De azt is látni kell, hogy ez korrupcióellenes csomag, és nem szól a választójogi törvényről, a médiapluralizmusról vagy az igazságszolgáltatás problémáiról. Azaz egy olyan utat kínált fel a Bizottság, amely politikailag is kezelhető a kormány számára. Amennyiben november közepén olyan döntés születik, hogy Magyarország hozzáférhet a pénzekhez, akkor ennek a belpolitikai keretezése egyértelműen az lesz, hogy a kormánynak papírja van arról, hogy minden rendben van, az ország demokratikus berendezkedésű, a kritikák túlzóak voltak. A kérdés az, hogy ennek az alkunak magyar részről mi az ára. Ez most nem lehet látni, de könnyen lehet, hogy a szankcióspolitika további támogatása. Ennek ellentmond a most induló nemzeti konzultáció, ahol érezhetően ahhoz keres politikai támogatást a kormány, hogy szembemenjen a többségi állásponttal. Ezért is izgalmas kérdés, hogy van-e a kormányon belül törésvonal az oroszok megítélése tekintetében, illetve színjátékot és szereposztást látunk-e inkább. A beszélgetés végén arra a többségi véleményre jutottunk, hogy a Lavrov orosz külügyminiszterrel tárgyaló Szijjártó Péter a kormány valódi arca, és nem a brüsszeli alkut irányító Navracsics Tibor. Ez pedig megnehezítheti a Bizottsággal való alkut…

Az elmúlt hetekben foglalkoztunk a genderkérdés kapcsán azzal, hogy a magyar kormánypárt felemeli-e az abortusz ügyét a közpolitika centrumába. Azóta láttuk, hogy a jogalkotás elindult, de nem egyértelmű, hogy a lakossági attitűdök tesztelése vagy érdemi kormányzati munka kezdődött-e el. Gregor Anikó szociológussal beszélgettünk.   A belügyminiszter 2022 szeptemberében kiadott rendeletét sokan „szívhangrendeletként” azonosítják. Eszerint a terhesség megszakítását kérő nőnek orvosi lelettel kell igazolnia, „…számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon” bemutatták. Bár nem egyértelmű, hogy ez pontosan milyen módon történik, de vélekedés az, hogy ez a „szívhang” (Doppler-hang) meghallgattatását jelenti. Mivel az elmúlt időszakban nem volt érdemi változás az abortusz kérdésében, a rendelet megjelenése azt mutatta, hogy kissé váratlan módon, de elkezdődhet ebben egy kormányzati akció, amelynek célja a terhességmegszakítás megnehezítése. A beszélgetés során Gregor Anikó elmondta, ugyanaz történik, mint genderügyben, azaz a kormány holdudvarában lévő civil szervezetek mennek előre, és próbálják befolyásolni a közvéleményt, alakítani a kormányzati magatartást. Jelenleg nehezebb lenne a társadalmi attitűddel szemben konzervatívabb szabályozást bevezetni, ugyanakkor van esélyük a kormánypártoknak arra, hogy változtassanak az ezzel kapcsolatos, most még liberálisabb társadalmi közhangulaton. Ennek fő terepei az oktatás, különösképpen az egyházi iskolák. Amennyiben a közhangulat változik ebben a kérdésben, Gregor Anikó szerint a szabályozást hozzá fogják igazítani az akkori attitűdhöz. Azaz kormányzati közpolitikai változásra maximum kisebb, a közhangulatnak még megfelelő mértékben kell csak számítani rövid távon. Nehezíti a vitát, hogy végtelenül polarizálódott a helyzet. Az egyik tábor az abortuszt mint a nők önrendelkezési jogát azonosítja, a másik tábor pedig a demográfiai problémák kezelését és az élet védelmének a kérdését helyezi fókuszba. Ez azért is probléma, mert nehezíti a kérdés árnyalását ez a szétszakított és egymástól nagyon messze álló két nézőpont. Közben nincsenek arra válaszok, hogy a fiatalkori terhességmegszakítások elsősorban a párkapcsolati bizonytalanságokra vezethetők vissza.

Milyen jellemzői vannak az Orbán-kormány elleni tüntetéseknek a negyedik kátharmad után, és lesz-e forró ősz az egyre súlyosabb megélhetési nehézségek miatt? Ezekről a kérdésekről Mikecz Dániel politológussal, a Republikon Intézet vezető kutatójával beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Az áprilisi választásokat követően korábban nem látott apátia uralkodott el az ellenzéki szavazók körében, ami az elmúlt hónapok tüntetéseinek – a korábbi ciklusokhoz képest gyengébb – mozgósító hatásában is megmutatkozott. Mikecz Dániel szerint a jelenlegi állapot leginkább a 2014-2018 közötti időszakhoz hasonlítható: a megmozdulások kapcsán újra erősödni látszik a civil-pártpolitikus ellentét, amelynek eredete az a feltételezés, miszerint a civilek hatékonyabban tudnak mozgósítani, mint a politikusok. Az április óta szervezett tüntetések többnyire civil kezdeményezésűek voltak, mely a szakértő szerint visszavezethető arra, hogy újra hitelességi válság jellemzi az ellenzéki pártokat, így a szavazóik valamivel könnyebben mozdulnak a civil kezdeményezések hatására. A KATA kivezetése, a tűzifarendelet és az oktatás állapota miatt kialakult tiltakozások folytatódásának sikerét nagyban befolyásolhatja, hogy a különböző társadalmi csoportok mennyire lesznek képesek szolidaritást mutatni egymás irányába, valamint a közösséghez való tartozás élménye képes lehet-e kompenzálni a politikai döntések befolyásolásának hiányát. A Republikon Intézet vezető kutatója kiemelte, hogy az ellenzéki oldalon is található egy szűk, de annál aktívabb és akár több ügy mögé is beálló tömeg, akik az általános kormánykritikájuk kifejezése érdekében a legkülönbözőbb tüntetésekhez is csatlakoznak. A szervezők szintjén azonban eddig kevésbé volt látható az egymás melletti kiállás. A podcastban szóba került az is, hogy az utóbbi időben a tüntetések egyre inkább fesztivál jelleget öltöttek. A politológus rámutatott, hogy a zöld-baloldali globalizációkritikus tüntetések már a 2000-es években is hasonló jellegűek voltak, melyek sokat merítettek a latin-amerikai és dél-európai mozgalmi hagyományokból – így a fesztivál jellegű tüntetések nem tekinthetők magyar sajátosságnak. Mikecz Dániel szerint, ha lesznek nagy tüntetések lesznek az ősz folyamán, akkor azok várhatóan kevésbé az ismert aktivista hálózatok szervezésében fognak megvalósulni, hanem akár teljesen újonnan felbukkanó civilek által. Ennek oka főképp abban keresendő, hogy a gazdasági válsággal, az energiaválsággal, az inflációval vagy a rezsiszámlákkal kapcsolatos elégedetlenséget könnyebben csatornázhatják be az elemi felháborodást hitelesen közvetítő ismeretlen szereplők – ahogy az például a netadós tüntetések során is látható volt.

A magyar kormánypártok 2017-ig nem emelték be a genderügyet a politika fősodrába. Néhány kiszólást eltekintve nem volt olyan érdemi politikai akció, amely azt mutatta volna, hogy ez válik pár éven belül a Fidesz politikai narratívájának alapkövévé. Hogyan jutottunk el eddig? Erről beszélgettünk Kováts Eszterrel, a Genderőrületek Németországban és Magyarországon című könyv szerzőjével.   A gender szó jelentése, és főképpen az ehhez kapcsolódó asszociációk változáson mentek át a magyar közéletben. Egy évtizede még a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek jutottak volna eszünkbe, míg ma már a társadalmi nem, a transz- és queerkövetelések kerültek közpolitikai fókuszba. Ez pedig mozgósította a nyugat-európai radikális jobboldalt, majd 2017 óta a magyar kormánypártokat is. Ennek a politikai átalakulásnak, amely a nők és férfiak közötti egyenlőtlenség elleni küzdelem – többé-kevésbé történő – támogatásáról szólt a Fidesz részéről, pár év alatt lett az a fő eleme, hogy a „az apa férfia, anya nő”. Ennek egyik materiális megjelenése volt az Isztambuli egyezmény ratifikálása. 2017 előtt nem látszott érdemi akadálya annak, hogy ezt a nemzetközi szerződést elfogadja a magyar parlament. Majd szinte pillanatok alatt jutottunk el oda, hogy a kormánypártok deklarálták: ez soha nem történhet meg. A kettő között az a politikai fordulat állt, amikor nyugat-európai mintákat másolva a Fidesz eldöntötte, hogy a „genderőrület” veszélyes. Azért is egyértelmű ennek a változásnak a politikai motivációja, mivel egységes genderelmélet mint olyan nem is létezik, a különböző genderideológiák egymással is vitában állnak. Ebből következően van olyan olvasta ennek, hogy ha a közbeszéd fókusza átkerül a társadalmi nemre vagy a nem bináris nem kérdésére, akkor ez elveszi a kommunikációs teret olyan alapproblémákról, mint a nők társadalmi hátrányainak vizsgálata. Kováts Eszter kiemelte, hogy ha megszűnik a biológiai nem mint nyilvántartott adat, akkor ezzel megszűnik annak kutathatósága, hogy hogyan változott a férfiak és nők közötti munkaerőpiai egyenlőtlenség. Azt is lehet látni az adatokból, hogy a magyar társadalom rezonált a kérdésre. A gyermekvédelmi népszavazáson az érvényes szavazatot leadók száma magasabb volt, mint a kormánypártra ugyanaznap leadott szavazatok száma. Ez pedig azt jelzi az ellenzék számára, hogy van társadalmon belül félelem, bizonytalanság ebben a kérdésben, amelyre kevés az a válasz, hogy ez buta kérdés, nem kell vele foglalkozni. A beszélgetés második részében arra kerestük a válaszokat, hogy a genderügy apropóján – mivel nyugat-európai és észak-amerikai politikai mintákat másolt a Fidesz – megjelenthet-e az abortuszkérdés is a politikai napirenden. A lengyel kormánypárttal hasonlította össze Kováts Eszter a helyzetet, és rámutatott, hogy a PiS-sel szemben a Fidesz sokkal racionálisabb ebben a kérdésben. Mivel a kutatások azt mutatják, hogy a társadalmi többség nem nyúlna az abortusz kérdéséhez, nem várható, hogy néhány politikai kiszóláson kívül ebben a kérdésben érdemi jogszabályváltozás következne. Kováts Eszter könyve – Genderőrületek Németországban és Magyarországon – 2022. szeptember 22-től kapható.

Az elmúlt heteket két politikai téma uralja: a rezsicsökkentés csökkentése és a tehetetlen, béna ellenzék. Erről a két ügyről beszélgettünk az Új Egyenlőség e heti podcastadásában Jámbor András országgyűlési képviselővel.   Szinte biztosan az év egyik leggyakoribb kifejezése lesz a rezsicsökkentés csökkentése. A kormány a háborúra és szankciókra fogja ezt a döntést, míg az ellenzék azzal vádolja a Fideszt, tudták, hogy ez jön, mégis hazudtak a kampányban róla. Közben kialakult egy szokásos választás utáni ellenzéki csodaváró hangulat, amely főképpen arról szól, hogy az ellenzék csináljon valamit, amitől a kormány lemond… Ez pedig nyilvánvalóan nem valósul meg, emiatt megszületik a béna ellenzék percepció a sajtóban és a választók egy részében is. Az is egyértelmű, hogy egy országgyűlési képviselő mozgástere, főleg ha ellenzéki, akkor a hétköznapi problémák felismerésében, és problematizálásban van. Erre jó példa, hogy a rezsicsökkentés kivezetése során a kormány megfeledkezett az előrefizetős kártyás mérővel rendelkezőkről, mintegy 120 ezer háztartásról. Számukra eleinte egy napi elszámolási rendszert javasoltak, amely szinte azonnal a piaci árba nyomja ezeket a felhasználókat. Jámbor András ellenzéki képviselőként hívta fel erre a figyelmet, méghozzá saját választóinak érdekében. Az előrefizetős kártyás mérőrendszer főként a szociálisan hátrányos helyzetben lévőket érinti, emiatt éppen a legrosszabb érdekérvényesítő képességgel bíró rétegre hat hátrányosan. A politikai nyomásgyakorlás eredményeként automatikus elszámolási rendszert ígért az MVM, amely ha megvalósul, a kedvezményes tarifához azok is hozzáférnek, akiknek előre kell kifizetniük a szolgáltatás árát. A konkrét eset mutatja, hogy milyen ellenzéki szerepfelfogás lehetséges, és a csodavárás helyett milyen parlamenti munkát lehet elvárni az ellenzéktől.

A lakhatási, megélhetési költségek növekedése jelentették az elmúlt évben a legfontosabb témát a magyarok számára. Ezzel együtt a kormánypártok elhitették, hogy a megoldást erre ők tudják elhozni, és ismét nagyarányú győzelmet arattak. Az Új Egyenlőség podcastadásában arról beszélgetett Lakner Zoltán és Kiss Ambrus, hogy a mostani kormányzati intézkedéseknek milyen társadalmi és politikai hatása lehet.   Az élelmiszer- és a háztartásienergia-költések tették ki az elmúlt évtizedben is a legnagyobb kiadási szeletet a háztartások esetében. Az élelmiszerek drasztikus árnövekedése és a rezsiköltségek emelkedése azt jelenti, hogy ez a kiadási tétel arányaiban tovább növekszik, és logikusan más háztartási kiadásokat szorít majd ki, vagy sorol hátrébb a képzeletbeli fogyasztói kosáron belül. Ennek a pszichológiai hatását nehéz túlbecsülni, mivel egyre több embert napi szinten foglalkoztat, hogy mennyi lesz a fűtés- és a villanyszámlája. Azért is jelent ez a helyzet politikai kihívást a kormány számára, mert a középosztályt is eléri a krízis, amely – még ha nem is érzi ezt önmagán – politikai érdekérvényesítő erővel bír, és képes kiállni sérelmei miatt. A rezsi növekedése furcsa politikai stratégiát hozott elő a Fideszből. Úgy néz ki, hogy a kormány részéről semmilyen rákészülés nem volt szociálpolitikai szempontból erre a helyzetre. Jó példa erre a tűzifával fűtők támogatásának kérdése. A Habitat for Humanity felmérése alapján 180 ezer háztartás kap szociális tűzifatámogatást. Ennek összege kb. 5 milliárd forint. Amennyiben megduplázódott volna az erre szánt összeg, még akkor sem kellett volna a teljes költségvetéshez viszonyítva hatalmas összeget ebbe beletenni. Az is látszik, hogy politikai térképet nézve ezek a családok főként azokon a településeken élnek, ahol az átlagnál nagyobb a Fidesz támogatottsága. Ennek ellenére a kormány nem lépett még ezen a területen sem. Az egyik olvasata ennek a politikai stratégiának az, hogy már a 2011-2012-es recesszió idején is képesek voltak nagyobb társadalmi konfliktus nélkül túllenni egy ilyen válságon, ezért úgy érezhetik, hogy kezelhető a helyzet. Valószínű, hogy tesztelik a társadalom ellenállóképességét, és nézik, hogy mikor kell egyáltalán valamilyen jóléti intézkedéssel beavatkozni. Az előző évtized elejéhez képest azonban van egy változás. A mostani lépések direkt hatásban több embert érnek el, mint amikor például az oktatási rendszerből vett ki forrást a kormány. Az ugyanis nem a mindennapokat érintette, és a politikai eszköztár megvolt a probléma relativizálására. Ezenkívül most érdedi reálbércsökkenéssel kell szembenézni, amely simán elérheti az egyhavi összeget. Azaz a korábbi 12 havi fizetés 11 havi vásárlóértéknek felel majd meg. De a társadalmi percepciós szint még ennél rosszabb is. Politikailag a kormány abban bízhat, hogy leginkább 2026-ra kell optimalizálnia. Azaz a mostani támogatottságvesztést elég a ciklus második felében visszaszereznie, addig pedig az a feladata, hogy gyorsan túl legyen ezen a válságon. Kérdés, hogy ennyire egyszerű-e ez a politikai képlet, vagy sokkal inkább a 2006-2010 időszak következik be, amely permanens válságokat jelentett.

Milyen jövő várhat a Jobbikra Jakab Péter távozása után, és meddig növekedhet a Mi Hazánk? A magyarországi radikális jobboldal átrendeződéséről Róna Dániel politológussal, a 21 Kutatóközpont vezetőjével beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A Jobbik vesszőfutását elemezve Róna Dániel máig tartó jelentőségű lépésnek tartja Vona Gábor 2018-as visszavonulását. Emellett a Mi Hazánkosok kilépése Toroczkai László vezetésével szintén sokat rontott a párt helyzetét, amit a 2019-es EP választáson elért 6 százalékos eredmény is jelzett. Ennek ellenére Jakab Péter vezetésével sikerült újra 10 százalék fölötti párttá tenni a Jobbikot, azonban az áprilisi választáson egyetlen egyéni választókerületet sem sikerült megnyerniük, és ma 5 százalék környékén áll a párt támogatottsága. Róna Dániel szerint több tényező egyszerre okozza a Jobbik jelenlegi válságát: egyrészről a vezetői kérdésre adott válasz meghatározza majd a párt jövőjét, másrészt a szervezeti háttér 2018 után jelentősen meggyengült. A mondanivalóban mutatkozó inkonzisztencia is jelentősen hátráltathatja a pártot: a gyakori vezetőváltások és az ebből fakadó változó stratégiák hosszú távon megzavarhatják a szavazótábort. A Jobbik új elnöke, Gyöngyösi Márton is új irányba szeretné vezetni a pártot: Gyöngyösi elutasítja Jakab Péter radikális stílusát, kifejezetten jobboldali és ideológia alapú politikát hirdet, valamint a DK-val való szövetséget sem tartja kifizetődőnek. Mindettől függetlenül azonban még az ellenzéki szavazók között is kevésbé népszerű politikusról van szó, így vélhetően kisebb eséllyel fog tudni megszólítani vagy megtartani szavazókat, mint korábban Vona Gábor vagy Jakab Péter. A Jobbik gyengülésével párhuzamosan a Mi Hazánk látványos sikert ért el az áprilisi választásokon. Róna Dániel szerint a koronavírussal kapcsolatos közhangulat meglovagolása, az ellenzéki közös lista várakozás alatti szereplése, valamint a Jobbik szervezeti és vezetési nehézségei eredményezték, hogy a párt frakciót alakíthatott a választásokat követően. Emellett kiemelte azt is, hogy minden olyan tényező azonosítható a radikális jobboldali pártnál, ami most hiányzik a Jobbiknál: egy közismert elnök vezeti a pártot, egyértelmű programot képviselnek, komoly szervezeti erő segíti a pártot, illetve a fegyelmezettség és a pénzügyi háttér is adott a Mi Hazánknál. A jelenleg 10 százalék körüli közvélemény-kutatási eredményeket felmutató párt számára a további növekedési lehetőségek több irányban is léteznek: a Fidesz gazdasági válság miatt leszakadó szavazói, az ellenzéki pártokból kiábrándult választók, valamint a bizonytalanok közül is növelheti a szavazótáborát. Azonban Róna Dániel kiemelte, hogy a markánsan szélsőjobboldali imázzsal rendelkező Mi Hazánk számára is a 20 százalék körüli eredmény jelentheti a plafont, ahogy az a Jobbiknál is látható volt 2013-2014 környékén.